Neruda, Pablo: Ének Bolívarhoz (Un canto para Bolívar Magyar nyelven)

Padre nuestro que estás en la tierra, en el agua, en el aire
de toda nuestra extensa latitud silenciosa,
todo lleva tu nombre, padre, en nuestra morada:
tu apellido la caña levanta a la dulzura,
el estaño bolívar tiene un fulgor bolívar,
el pájaro bolívar sobre el volcán bolívar,
la patata, el salitre, las sombras especiales,
las corrientes, las vetas de fosfórica piedra,
todo lo nuestro viene de tu vida apagada,
tu herencia fueron ríos, llanuras, campanarios,
tu herencia es el pan nuestro de cada día, padre.
 
Tu pequeño cadáver de capitán valiente
ha extendido en lo inmenso su metálica forma,
de pronto salen dedos tuyos entre la nieve
y el austral pescador saca a la luz de pronto
tu sonrisa, tu voz palpitando en las redes.
 
De qué color la rosa que junto a tu alma alcemos?
Roja será la rosa que recuerde tu paso.
Cómo serán las manos que toquen tu ceniza?
Rojas serán las manos que en tu ceniza nacen.
Y cómo es la semilla de tu corazón muerto?
Es roja la semilla de tu corazón vivo.
 
Por eso es hoy la ronda de manos junto a ti.
Junto a mi mano hay otra y hay otra junto a ella,
y otra más, hasta el fondo del continente oscuro.
Y otra mano que tú no conociste entonces
viene también, Bolívar, a estrechar a la tuya:
de Teruel, de Madrid, del Jarama, del Ebro,
de la cárcel, del aire, de los muertos de España
llega esta mano roja que es hija de la tuya.
 
Capitán, combatiente, donde una boca
grita libertad, donde un oído escucha,
donde un soldado rojo rompe una frente parda,
donde un laurel de libres brota, donde una nueva
bandera se adorna con la sangre de nuestra insigne aurora,
Bolívar, capitán, se divisa tu rostro.
Otra vez entre pólvora y humo tu espada está naciendo.
Otra vez tu bandera con sangre se ha bordado.
Los malvados atacan tu semilla de nuevo,
clavado en otra cruz está el hijo del hombre.
 
Pero hacia la esperanza nos conduce tu sombra,
el laurel y la luz de tu ejército rojo
a través de la noche de América con tu mirada mira.
Tus ojos que vigilan más allá de los mares,
más allá de los pueblos oprimidos y heridos,
más allá de las negras ciudades incendiadas,
tu voz nace de nuevo, tu mano otra vez nace:
tu ejército defiende las banderas sagradas:
la Libertad sacude las campanas sangrientas,
y un sonido terrible de dolores precede
la aurora enrojecida por la sangre del hombre.
 
Libertador, un mundo de paz nació en tus brazos.
La paz, el pan, el trigo de tu sangre nacieron,
de nuestra joven sangre venida de tu sangre
saldrán paz, pan y trigo para el mundo que haremos.
 
Yo conocí a Bolívar una mañana larga,
en Madrid, en la boca del Quinto Regimiento,
Padre, le dije, eres o no eres o quién eres?
Y mirando el Cuartel de la Montaña, dijo:
"Despierto cada cien años cuando despierta el pueblo".

Miatyánk itt a földön, a vízben, levegőben
és mindenütt e tágas földrész elnyúló csendjén,
neved viseli minden, apánk, itt lakhelyünkön,
nevedtől érik mézzé a nedv a cukornádban,
a bolív ónnak fénye bolívar tündöklésű,
a bolívar tűzhányón a bolívar madár is,
a krumpli, a salétrom, a térbe növő árnyak,
az áradat, a foszfor-erektől izzó kőzet,
mindenünk a te kihunyt, nagy életedből árad,
örökül hagytad ránk a folyót, rónát, harangszót,
s örökül mindennapi kenyerünket is, apánk.
 
Bátor kapitány, apró holttested kinyújtotta
fémzengésű alakját a roppant végtelenbe
és ujjaid kibújnak nagyhirtelen a hóból,
s az északi halász is egyszerre csak kifogja
mosolyod és lüktető hangodat hálójában.
 
Mondd, milyen színű rózsát tűzzünk majd lelked mellé?
Rőt rózsa emlékszik majd köztünk járt lépteidre.
Mily kezek érintsék majd hamvaid kegyelettel?
Vörös kezek születnek elporló hamvaidból.
Maradt magva holt szívednek?
Vöröslő magva élő szívednek.
 
Ezért fonódik rád ma kezek virágfüzére,
kezem mellett egy más kéz s ismét más azé mellett,
s kezek tovább is, végig e sötét kontinensen.
S mit akkor nem ismertél, egy új és erős kéz
nyúl, most, hogy megszorítsa, Bolívar, a tiédet,
Teruel, Madrid, Ebro s Jarama vidékéről,
a spanyol halottakból, a szelek börtönéből
nyúlik feléd e kéz most, mely lánya a tiédnek.
 
Kapitány, harcos férfi, ahol egy száj kiáltja
a szabadságot, ahol egy fül fülel a harcban,
ahol vörös katona tör át egy barna frontot,
hol szabadok babérja sarjad s új lobogóját
vérével ékesíti az új föld szabad rögje,
Bolívar, kapitányunk, ott felbukkan az arcod,
kardod felvillan ismét csatában, lőporfüstben
és vér hímezi, vér, vér, szabadság-lobogódat.
Gonoszok ostromolják elvetett magod ismét
s az ember fiát újra a keresztre feszítik.
 
De árnyad új reményre vezéreli a sorsunk
s vöröslő hadaidnak babérja, tiszta fénye
Amerikánknak éjét a te szemeddel nézi.
Tekinteted vigyázza túlját a tengereknek,
s elnyomott, sebzett népek jelenjén messze túllát,
túl a felperzselt, égő városok kormos üszkén
a hangod újra hallik, a kezed ismét harcol,
hadaid megint védik megszentelt lobogóink,
a Szabadság lerázza harangok vérjaját is
és szörnyű kín-üvöltés előzi meg az ember
vérétől felvöröslő hajnalok halvány fényét.
 
Szabadító! Világunk született karjaidban,
a béke, kenyér, búza véredből jött világra,
s véredből-serkent ifjú vérünkből születik meg
a béke, kenyér, búza most készülő világa.
 
Bolívarral Madridban találkoztam egy reggel,
az Ötödik Ezrednek harcra tárt kapujában.
Apánk – kérdeztem tőle –, te vagy? s ki vagy, ha volnál?
És ő, míg a Montaña-kaszárnyát nézte, így szólt:
„Minden száz évben egyszer fölébredek a néppel.”