Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Neruda, Pablo: Vuelve el otoño

Neruda, Pablo portréja

Vuelve el otoño (Spanyol)

Un enlutado día  cae de las campanas

como una temblorosa tela de vaga viuda,

es un color, un sueño

de cerezas hundidas en la tierra,

es una cola de humo que llega sin descanso

a cambiar el color del agua y de los besos.

 

No sé si se me entiende: cuando desde lo alto

se avecina la noche, cuando el solitario poeta

a la ventana oye correr el corcel del otoño

y las hojas del miedo, como lengua de buey

espeso, algo en la duda del cielo y de la atmósfera.

 

Vuelven las cosas a su sitio,

el abogado indispensable, las manos, el aceite,

las botellas,

todos los indicios de la vida: las camas, sobre todo,

están llenas de un líquido sangriento,

la gente deposita sus confianzas en sórdidas orejas,

los asesinos bajan escaleras,

pero no es esto, sino el viejo galope,

el caballo del viejo otoño que tiembla y dura.

 

El caballo del viejo otoño tiene la barba roja

y la espuma del miedo le cubre las mejillas

y el aire que le sigue tiene forma de océano

y perfume de vaga podredumbre enterrada.

 

Todos los días baja del cielo un color ceniciento

que las palomas deben repartir por la tierra:

la cuerda que el olvido y las lágrimas tejen,

el tiempo que ha dormido largos años dentro de las campanas,

todo,

los viejos trajes mordidos, las mujeres que ven venir la nieve,

las amapolas negras que nadie puede contemplar sin morir,

todo cae a las manos que levanto

en medio de la lluvia.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://amaabaria.over-blog.com

Újra ősz van (Magyar)

Gyászbaborult nap hull a harangokból,

mint bolyongó özvegy reszketeg fátyla,

színe és álma ez

földbe süppedt cseresznyéknek,

füstkígyó, mely szüntelen árad,

hogy színét váltsa a víznek és a csóknak.

 

Nem tudom, értenek-e: mikor a magasból

közeleg az éj, mikor a magányos költő

ablakánál hallja robogni az ősz paripáját,

és a megtiport félelem levelei zizegni kezdenek

erében,

valami van az égen és a levegő kétségeiben.

 

Helyükre térnek a dolgok,

a nélkülözhetetlen ügyvéd, a kéz, az olaj,

a palackok,

az élet minden jele: az ágyak, legfőképp,

megtelnek véres folyadékkal,

az emberek szutykos fülekre bízzák titkaikat,

a gyilkosok lejönnek a lépcsőn,

de nem ez, hanem az ősi patarobaj,

az öreg ősz lova reszket és időz itt.

 

Az öreg ősz lovának vörös a szakálla,

és a félelem tajtéka üt ki pofáján,

és a nyomába tóduló levegő óceánra formáz,

és elhantolt tétova rothadás illatára.

 

Minden nap hamu színe hull az égből,

és a galambok osztják szét a földön,

a kötél, mit könny s a feledés fon,

az idő, mely a harangokban hosszú éveket aludt át,

minden,

a kopott öreg ruhák, a szállongó havat leső asszonyok,

a fekete pipacsok, akiket senki se láthat, hogy bele ne

halna,

mind az esőbe felnyújtott

kezeimbe hullnak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://blog.xfree.hu/myblog.tvn

minimap