Neruda, Pablo: Walking Around
Walking Around (Spanyol)Sucede que me canso de ser hombre. Sucede que entro en las sastrerías y en los cines marchito, impenetrable, como un cisne de fieltro navegando en un agua de origen y ceniza.
El olor de las peluquerías me hace llorar a gritos. Sólo quiero un descanso de piedras o de lana, sólo quiero no ver establecimientos ni jardines, ni mercaderías, ni anteojos, ni ascensores.
Sucede que me canso de mis pies y mis uñas y mi pelo y mi sombra. Sucede que me canso de ser hombre.
Sin embargo sería delicioso asustar a un notario con un lirio cortado o dar muerte a una monja con un golpe de oreja. Sería bello ir por las calles con un cuchillo verde y dando gritos hasta morir de frío.
No quiero seguir siendo raíz en las tinieblas, vacilante, extendido, tiritando de sueño, hacia abajo, en las tripas moradas de la tierra, absorbiendo y pensando, comiendo cada día.
No quiero para mí tantas desgracias. no quiero continuar de raíz y de tumba, de subterráneo solo, de bodega con muertos, aterido, muriéndome de pena.
Por eso el día lunes arde como el petróleo cuando me ve llegar con mi cara de cárcel, y aúlla en su transcurso como una rueda herida, y da pasos de sangre caliente hacia la noche.
Y me empuja a ciertos rincones, a ciertas casas húmedas, a hospitales donde los huesos salen por la ventana, a ciertas zapaterías con olor a vinagre, a calles espantosas como grietas.
Hay pájaros de color de azufre y horribles intestinos colgando de las puertas de las casas que odio, hay dentaduras olvidadas en una cafetera, hay espejos que debieran haber llorado de vergüenza y espanto, hay paraguas en todas partes, y venenos, y ombligos.
Yo paseo con calma, con ojos, con zapatos, con furia, con olvido, paso, cruzo oficinas y tiendas de ortopedia, y patios donde hay ropas colgadas de un alambre: calzoncillos, toallas y camisas que lloran lentas lágrimas sucias.
|
Walking Around (Magyar)Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok. Belépek a mozikba, a borbélyműhelyekbe, oly áthatolhatatlan, akár egy posztó-hattyú, mely sodródik a kezdet s a hamvak árjain.
A fodrászok szagától már ordítani tudnék. Csak tudnék úgy pihenni, mint a kő vagy a gyapjú, ó, csak ne látnék többé se boltokat, se kertet, se portékát, se monoklit, se liftet.
Van úgy, hogy únom lábam s körmeim, s az irhám és az árnyam. Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.
Nyilván csodás lehetne letépett liliommal rémisztgetni a jegyzőt, vagy egy nagy nyaklevessel megölni egy apácát. Szép is lehetne egy zöld késsel róni az utcát és ordítani, míg elér a fagyhalál.
Nem akarok tovább is gyökér lenni a mélyben, tétován tekeregni, álmomban dideregve, egyre csak fölfelé, a föld nyirkos szinéig, szívni és gondolkodni, mindennap újra enni.
Nem akarok ennyi nyomort magamnak. Nem akarom tovább a gyökeret s a sírt, ezt a pince-magányt, ezt a halotti kocsmát, megdermedek, meghalok bánatomban.
Ez a hétfői nap úgy ég, mint az olaj, amikor jönni lát börtönviselt arcommal, s nyüszítve halad el, mint egy sebzett kerék, meleg vérét hullatva, ahogy az éj fele tart.
És mindig belebotlok nyirkos házakba, zugolyokba, kórházakba, melyekből csontok repülnek az ablakon, ecetszagú kis cipészműhelyekbe, kísérteties utcákba, melyek mint a hasadékok.
Vannak kénsárga madarak és iszonyatos zsigerek, gyűlöletes házak kapuira kiakasztva, kávéházi asztalokon ottfeledt fogsorok, tükrök, amiknek sírniuk kellene a szégyentől és rémülettől, és mindenütt esernyők és mérgek és köldökök.
Én csak megyek nyugodtan, szememmel és cipőmmel, dühvel és feledéssel, hivatalokba járok, ortopéd-üzletekbe, és udvarokba, hol a dróton ruha szárad: alsónadrágok, ingek, törülközők zokognak lassú, szennyes sírással.
|