Nervo, Amado: Tritoniada

¡Cómo surgen mis memorias ante el triar alborotado!

El mar es mi padre augusto... Deja, deja que recuerde:

en los viejos episodios fui tritón, enamorado

de una joven oceánida oji-verde.

Sus cabellos impregnaban de su olor mi cuerpo todo,

cuando trémulos mis brazos musculosos la ceñían;

sus cabellos algas eran, verdinegras, que de iodo

y de ozono, los perfumes embriagantes despedían.

¡Qué dichoso si los besos de sus labios escarlata

se posaban en mis labios, descendían por mi tronco

y erizando de deleite mis escamas de oro y plata,

inspiraban a mi oblicuo caracol su canto ronco!

Cuántas veces en la noche, de la luna a los reflejos,

en la roca hospitalaria más distante y más esquiva

constelada de rojizos carapachos de cangrejos,

entregábase a mis ansias, melancólica o lasciva...

¡Cómo hendíamos las olas irritadas o serenas,

con su mano entre mi mano y en la suya mi pupila

y qué dulces serenatas nos brindaban las sirenas

en los hoscos arrecifes de Caribdis y de Scila!

* * *

¿Quién dio muerte a mis venturas? Un delfín gallardo y bruno.

-¿Te burlaron? -Me burlaron. -¿Te vengaste? -¡Sabiamente!

Demandando su tridente formidable al dios Neptuno,

los clavé sobre mi lecho de coral con el tridente!

¡Cómo surgen mis memorias ante el mar alborotado!

El mar es mi padre augusto... Deja, deja que recuerde:

en los viejos episodios fui tritón, enamorado

de una joven oceánida oji-verde...

Mennyi emlék tör szivemre, ha a tenger zúg előttem!

Engem is a tenger nemzett… Hadd meséljek hát felőle:

triton voltam egykor, ama réges-rég letűnt időben,

zöldszemű, kecses najádnak szeretője.

Zöld hajának illatával minden ízem átitatta,

mikor izmos karjaimmal megremegve átöleltem:

hinárból font, feketés-zöld haja ejtett bódulatba

ittasító parfőmökkel, ózonnal és jóddal telten.

Törzsemen a győnyörűség remegett át, valahányszor

szomjas számra rátapadva csókolt engem skarlát-ajka,

minden arany s ezüst pikkely, úgy éreztem, hogy viháncol,

csavarodó csigaházam rekedt dalát ez sugallta.

Hányszor, mikor holdsugárral népesedett be az éjjel,

valamelyik vendéglátó szikla mögé rejtve mélyen,

hol a rákok háta rőtlőtt, csigamódra hintve széjjel,

mélabúsan, ájult kéjben jutalmazta szenvedélyem.

Hányszor vágtunk a haragvó vagy nyugodt tenger vizének,

fehér keze tenyeremben, tekintetem az övében,

s milyen édes szerenáddal üdvözöltek a szirének

a Charybdis és a Scilla ordas szirtje közelében!

* * *

Mi ölte meg boldogságom? Léha delfin jött el érte.

-Megcsalt?-Megcsalt.-Bosszút álltál rajta?-Bölcset, nemsokára

Neptun isten háromágú szigonytőrét kölcsönkérve,

rászegeztem mind a kettőt a korállos nyoszolyára.

Mennyi emlék tőr szivemre, ha a tenger zúg előttem!

Engem is a tenger nemzett… hadd meséljek hát felőle:

triton voltam egykor, ama réges-rég letűnt időben,

zöldszemű, kecses najádnak szeretője…