Nora, Eugenio de: Otoño

¡Tenaz maraña! ¡Símbolos! ¡Resonancias opacas!
Los frutos ya podridos del tiempo que decae
nos cercan y sepultan. Es otoño.
 
Aquí estamos, batida
la bandera celeste del amor por un viento
de ceniza y desánimo.
No sabemos quién somos; no sabemos
a dónde hemos llegado. ¡Muerte lenta
del hundido en la nieve! ¿Con nosotros
se apagará el mensaje?... Pero, ¿cuál?
Y ¿a quién iba?
 
Es hermoso que el héroe
llegue a la cima, y vea
de Galaad hasta Soar, la tierra
florecida, y el pueblo
la vea también, y aun El que Es declare:
"Sacia tus ojos, aunque nunca llegues".
 
...Nosotros no tenemos
fin, ni promesa, ni quizá quien siga
nuestras pisadas, hasta hacer camino.
Sólo, como el que siente
amanecer creímos poder daros,
nuncio del hombre nuevo,
unas pocas palabras que dijeran
lo indecible, a rechazos:
"Eso no somos, eso no queremos..."
y así seguir.
                   Pero ¿seguir, a dónde,
negando sólo?...
                         ¡Desolado otoño,
eco glacial!
                 ¿Negar?
                            ¡Y entre lo dicho
y quien nos oye hay ruina y tiempo hueco,
y muerte, y sobremuerte, y tantos mares,
y el silencio, y el ruido de las armas...!

Makacs bozót! Jelképek! Haldokló, tompa visszhang!
Testünkre hull az érett idő rohadt gyümölcse
és hull a fásult fulladásig. Ősz van.
 
Mind itt vagyunk, kezünkben
rajongásunk szent zászlaját a szél zilálja, színe
 a csüggedő, alélt parázsé.
Hogy kik vagyunk, hová jutottunk s honnan,
nem tudja senki. Percegő halálunk
a hóbasüppedt emberé. Testünkkel
kihúny-e minden üzenet?... Üzenet?
Ki küldte, mért, kinek?...
 
Szép az, midőn a csúcsra lépett
Vezér elé a föld kitárul
és fáit, virágát csodálja kábult
szemmel Gálaádtól Soárig
és tudja, majd beteljesül az Ür jövendölése:
„Szemeddel láttad ím, bár földjét el nem éred.”
 
Számunkra nincs igéret,
és nem tudjuk, kik lépnek hült nyomunkba,
akik az ösvényt utakká tapossák.
Mind hittük azt, akár a hajnal,
a tiszta nap jöttének hirdetői:
holnapra új, más lesz az ember,
az el-nem-mondhatót kiáltjuk
s e tagadás a romlást porbadönti:
„Nem ez vagyok már, semmi régi sem kell!...”
s megyünk tovább!
                           Igen, tovább, de merre?
tagadva csak?...
                          Rikolt a dér a fákon,
halott az ősz!
               Tagadva?
                           Minden kimondott szó
s közétek, emberek közé, rideg romok feszülnek,
nagy tengerek, konok halál, viasz-virág a bőrön
és csend s a fegyverek húsunkba vágó csattogása!...