Nora, Eugenio de: Tudatlan költő (Poeta ignorante Magyar nyelven)

Conjuro las palabras en la noche,
uno gritos y llanto, pongo en línea
muchos cientos de imágenes, revisto,
como un fusil por dentro, los suspiros.
 
¡Y ya está! ¡Ya está todo! Este es el orden
de toda mi reserva frente al canto.
Delante están los montes, silencioso
bajo el peso lunar el humo quieto
 
en las ingles del valle; se adivinan
hombres bajo las ramas, con cuchillos
escribiendo en sus diestras manos;
tantos niños melódicos de lloro...
 
¿Qué ocurrirá? Yo escucho las pisadas
del regador; los grillos van callando,
y el insecto febril, remotamente,
zumba feroz en la ansiedad del alma.
 
Voy a partir a conquistar la sombra.
¿Qué ocurrirá? Quiero llegar, tocaros,
ver ojos, tener manos, latir lejos,
y regresar con mundo en las palabras.
 
Pero la oscuridad es terca. ¡A tientas
qué, qué podré auscultar, pulso de vida!
Apartar unas ramas, y de pronto,
húmedas, sí, ¡de sangre! Tú ¿qué dices?

Szavakat szólitok az éjszakából,
sikolyt és sírást gyűjtök egybe, sorba
állítom képek százait, s akár a
puskacső: fémbe öltöztetek sóhajt.
 
És kész! Már minden kész! Ez itt már minden
vastartalékom négyszemközt a verssel.
Szemben a hegyek hallgatagon állnak
a holdfény súlya alatt, csendes füstök
 
tapadnak a völgy ágyékához; itt-ott
embert is sejteni az ágak közt; talán
kézzel, kanállal írnak történelmet,
s a gyerekek dallamos zokogással…
 
Mi lesz most? Én a földet-öntözők
léptét hallgatom; némulnak a tücskök,
s a lázas rovar, ott, valahol messze,
szorongó lélekmélyben dong dühödten.
 
Indulok, hogy meghódítsam az árnyat.
Mi lesz most? Odajutni, megragadni
kezet, szemet látni, együtt dobogni,
a világgal megtérni szavaimban!
 
De makacs a homály. így, tapogatva,
mit, mit hallok meg, élet érverése?!
Szétnyitok néhány ágat, s hirtelen:
nedvesség. Vér ez! Van-e szavad erre?...