Padrón, Justo Jorge: Atomok támadása (La invasión de los átomos Magyar nyelven)
La invasión de los átomos (Spanyol)En algún sitio extraño, muy lejos de esta voz que no es la mía, debe estar mi mente. Esta voz que ni el viento expande, son perdidas memorias, reunidas en su susurro inquieto, en una frágil queja de muchos otros hombres que ya han muerto. Son células de vida, pensamientos difusos por la explosión suprema de la luz. Instante que ha vivido durante siglos, siglos que sólo son aquel único instante. Apenas lo podemos recordar.
Fue un clamoroso espejo, un planeta suicida que dentro de nosotros estallaba y nos vertía la locura súbita de la luz, todo el fuego del fuego, el unánime grito del relámpago, que en vilo levantara el fondo abominable de la tierra. Nos invadió la negra vibración del abismo, la cegadora mancha de cobalto borrando los colores, corrompiendo llanuras, arrugando edificios como papeles sórdidos, secando flores, nubes, cegando plumas, mares. Con un fragor metálico arrasó cordilleras y traspasó los poros dormidos de los niños.
Todo fue atravesado por su ojo destructor y la vida y el mundo roídos en su esencia, y el agua no volvió a ser el agua ni el aire nunca más el aire. Todo fue desprovisto del alma y del rumor. Todo roto, perdido entre sí, yerto, parado para siempre en la instanténea de la desolación y de la muerte. Fue la dislocación del tiempo y del sentido, mutación iracunda, centelleante lepra, destrucción absoluta de la historia del hombre. Entre las sombras somos ya ceniza, un humo apenas que juntó el azar, un vestigio del hombre en disgregados átomos, algo que deslizándose se imprega con las substancias líquidas del lodo, y nunca más palabra ni aviso para nadie.
|
Atomok támadása (Magyar)Valami idegen helyen, messze ettől a hangtól, mely nem enyém, elmémnek ott kell lennie. Ez a hang, melyet a szél sem visz tovább, sok más, már halott emberé, nyugtalan suttogásba, halk panaszba egyesült elvesztett emlékezet hangja. A fény utolsó robbanása által sejtjeire bontott életé, gondolatok foszlányai. Évszázadokig tartó pillanat, évszázadok egy pillanatban. Alig bírunk rá emlékezni.
Volt egy sikoltozó tükör, egy öngyilkos planéta, amely felrobbant bennünk és ránk zúdította a fény hirtelen tébolyát, a tűz minden tüzét, a villám minden egyes csattanását, amely a levegőbe röpítette a föld undorító mélyeit. Elöntött bennünket a mélység fekete lüktetése, a kobalt vakító foltja eltörölte a színeket, tönkretette a síkokat, mint piszkos papírt, gyűrte össze a házakat, kiszárította a virágokat, felhőket, megvakította a tollakat, tengereket. Fémes recsegéssel hegyláncokat gyalult le és behatolt a gyermekek alvó pórusaiba.
Mindenen áthatolt rontó szeme s az élet, a világ velejéig megrohadt, s a víz nem volt víz többé s a levegő sohasem lett ismét levegő. Lelkét és hangját elvesztette minden. Összetört minden, megbénult, összekeveredett, örökre megmerevedett a pusztulás és a halál pillanatfelvételén. Kizökkent az idő, az értelem, őrült mutáció volt ez, csillogó lepra, az emberi történelem teljes lerombolása. Az árnyak közt már csak hamu vagyunk, csak füst, melyet a véletlen sodort egybe, atomokká bomolt ember-maradék, valami, ami csúszva-mászva átitatódik a sár folyékony anyagaival és nem lesz többé szó sem figyelmeztetés senkinek.
|