Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Panero, Leopoldo: César Vallejo

Panero, Leopoldo portréja

César Vallejo (Spanyol)

¿De dónde, por qué camino había venido,

soplo de ceniza caliente,

indio manso hecho de raíces eternas

desafiando su soledad, hambriento de alma

insomne de alma, hacia la inocencia imposible;

terrible y virgen como una cruz en la penumbra,

y había llegado hasta nosotros para gemir,

había venido para gemir, aunque callaba tercamente

en su corazón ilusorio,

agua trémula de humildad

y labios que han besado mucho de niño?

 

Callaban, llenas de miedo, sus palabras,

lo mismo que al abrir una puerta golpeando en

la noche, transparente, secretamente vivo en la tierra,

transido en las mejillas de palidez y de tempestad en

los huesos; y el eco cauteloso de sus plantas desnudas

era como la hierba cuando se corta;

y su frente de humo gris,

y sus mandíbulas dulcemente apretadas.

 

Indio bravo en rescoldo y golondrinas culminantes de

tristeza, había venido, había venido caminando,

había venido de ciudades hundidas y era su corazón

como un friso de polvo,

y eran blancas sus manos todavía,

como llenas de muerte y espuma de mar;

y sus dientes ilesos como la nieve,

y sus ojos en sombra quemados y lejos,

y el triste brillo diminuto de su mirada infantil.

 

Y estaba siempre solo, aunque nosotros le quisiéramos,

ígneo, cetrino, doloroso como un aroma,

y estaba todavía como una madre en el rincón

donde envejecen las lágrimas,

escuchando el ebrio galope de su raza y el balar de las

ovejas recién paridas,

y el sonido de cuanto durmiendo vive

en el sitio de la libertad y el misterio.

 

¡Ay!, había venido sonriendo, resonando

como un ataúd, hondamente, descendiendo de

las montañas, acostumbrado al último rocío,

y traía su paisaje nativo como una gota de espuma,

el mar y las estrellas llegaban continuamente a

su abundancia, y lejos de nosotros, no sé dónde,

en un rincón de luz íntimamente puro.

Después hizo un viaje hacia otra isla,

andando sobre el agua, empujado por la brisa su

espíritu y un día me dijeron que había muerto,

que estaba lejos, muerto.

sin saber dónde, muerto

sin llegar nunca, muerto,

en su humildad para siempre rendida, en

su montón de noble cansancio.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://members.fortunecity.com

César Vallejo (Magyar)

Honnan, milyen úton jöhetett ő,

forró hamufuvallat,

gyöngéd indián, ki örök gyökerekből sarjadt,

magányra fittyet hányva, lélekre kiéhezve,

lélek álmatlanja, a képtelen ártatlanság felé tartó,

szörnyű és szűzi, mint feszület félhomályban;

és érkezett elénkbe, hogy sóhajtozzék, azért jövet,

hogy sóhajtozzék, holott konokul hallgatott káprázó

szívében, alázat reszkető víztükre,

sokat csókolt gyermeki ajakpár?

 

Félsszel teli szavai folyvást hallgattak,

mint ajtónyitáskor éjszakai dörömbölésre;

áttetsző volt, titkon a földben élő,

orcáin sápadtsággal, csontjaiban viharral;

és mezítlen talpának óvatos visszhangja,

mint mikor a füvet vágják;

és homloka szürke füstben,

és álla kedves daccal összeszorítva.

 

Derék indián, teli aggállyal és bújából fölcsapongó

vágyacskákkal, jött, eljött gyalogmenetben,

jött elsüllyedt városokból, és szíve mint

poros szoborlap, és tenyere fehér volt még,

mintha halált és tengeri tajtékot merítne;

fogsora, mint a hó, hibátlan,

s árnyas szeme távoli és égő,

és gyermek-tekintete csöpp, bús csillogású.

 

És magányos volt mindig, pedig mi szerettük volna,

tüzes, mélabús, fájdalmas, akár egy illat,

s olyan volt még, mint anya egy zugolyban, hol

vénülnek a könnyek, hallgatván fajtája mámoros

vágtatását és újszülött bárányok bégetését,

meg alva-élők neszezését

a szabadság és rejtelem székvárosában.

 

Jaj! Mosollyal jött ő, s mint egy koporsó, mély

zengésű hanggal, a hegyekből szállt le, hideg

harmatokhoz szokva, s tajték csöppjeként hozta

hazáját, s a tenger és a csillagok folyton látogatták

egy makulátlan tiszta, fényes zugban.

Aztán útra kelt egy másmilyen szigetre,

a vízen járva, szellemét szellő sodorta,

s egy napon azt mondták, hogy meghalt,

hogy ott van messze, holtan,

nem tudni, merre, holtan,

sosem jöhet már, holtan,

ínségében örökre kimerülten, nagy nemes

fáradalmában elmerülten.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap