Panero, Leopoldo: Szonett (Soneto Magyar nyelven)

Señor, el viejo tronco se desgaja,

el recio amor nacido poco a poco,

se rompe. El corazón, el pobre loco,

está llorando a solas en voz baja,

del viejo tronco haciendo pobre caja

mortal. Señor, la encina en huesos toco

deshecha entre mis manos, y Te invoco

en la santa vejez que resquebraja

su noble fuerza. Cada rama, en nudo,

era hermandad de savia y todas juntas

daban sombra feliz, orillas buenas.

Señor, el hacha llama al tronco mudo,

golpe a golpe, y se llena de preguntas

el corazón del hombre donde suenas

Uram, a vén fa törzse összeroppan,

a nyers szeretet, amely lassan fölgyűlt,

megtöretik. A szív, a szegény őrült

kisírhatja magát most mély hangokkal,

az öreg törzsből míg készül halottnak

láda. Uram, e tölgy ujjaim közt űrt

hagy már tapintásra, tedd, hogy közöttünk

maradjanak, ó, szent vén, szétosztottan

nemes erői. Minden görcsös ága

testvérként élt-halt közös nedveikkel,

s vetett árnyat, hogy enyhedet találd ott.

Uram, most hangos szóval fejsze vágja,

csapás csapást ér, s kérdéssel telik meg

az emberszív, melyen zenédet játszod.