Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Parra, Nicanor: Boldog nap (Hay un día feliz Magyar nyelven)

Parra, Nicanor portréja

Vissza a fordító lapjára

Hay un día feliz (Spanyol)

A recorrer me dediqué esta tarde
Las solitarias calles de mi aldea
Acompañado por el buen crepúsculo
Que es el único amigo que me queda.
Todo está como entonces, el otoño
Y su difusa lámpara de niebla,
Sólo que el tiempo lo ha invadido todo
Con su pálido manto de tristeza.
Nunca pensé, creédmelo, un instante
Volver a ver esta querida tierra,
Pero ahora que he vuelto no comprendo
Cómo pude alejarme de su puerta.
Nada ha cambiado, ni sus casas blancas
Ni sus viejos portones de madera.
Todo está en su lugar; las golondrinas
En la torre más alta de la iglesia;
El caracol en el jardín, y el musgo
En las húmedas manos de las piedras.
No se puede dudar, éste es el reino
Del cielo azul y de las hojas secas
En donde todo y cada cosa tiene
Su singular y plácida leyenda:
Hasta en la propia sombra reconozco
La mirada celeste de mi abuela.
Estos fueron los hechos memorables
Que presenció mi juventud primera,
El correo en la esquina de la plaza
Y la humedad en las murallas viejas.
¡Buena cosa, Dios mío! nunca sabe
Uno apreciar la dicha verdadera,
Cuando la imaginamos más lejana
Es justamente cuando está más cerca.
Ay de mí, ¡ay de mí!, algo me dice
Que la vida no es más que una quimera;
Una ilusión, un sueño sin orillas,
Una pequeña nube pasajera.
Vamos por partes, no sé bien qué digo,
La emoción se me sube a la cabeza.
Como ya era la hora del silencio
Cuando emprendí mí singular empresa,
Una tras otra, en oleaje mudo,
Al establo volvían las ovejas.
Las saludé personalmente a todas
Y cuando estuve frente a la arboleda
Que alimenta el oído del viajero
Con su inefable música secreta
Recordé el mar y enumeré las hojas
En homenaje a mis hermanas muertas.
Perfectamente bien. Seguí mi viaje
Como quien de la vida nada espera.
Pasé frente a la rueda del molino,
Me detuve delante de una tienda:
El olor del café siempre es el mismo,
Siempre la misma luna en mi cabeza;
Entre el río de entonces y el de ahora
No distingo ninguna diferencia.
Lo reconozco bien, éste es el árbol
Que mi padre plantó frente a la puerta
(Ilustre padre que en sus buenos tiempos
Fuera mejor que una ventana abierta).
Yo me atrevo a afirmar que su conducta
Era un trasunto fiel de la Edad Media
Cuando el perro dormía dulcemente
Bajo el ángulo recto de una estrella.
A estas alturas siento que me envuelve
El delicado olor de las violetas
Que mi amorosa madre cultivaba
Para curar la tos y la tristeza.
Cuánto tiempo ha pasado desde entonces
No podría decirlo con certeza;
Todo está igual, seguramente,
El vino y el ruiseñor encima de la mesa,
Mis hermanos menores a esta hora
Deben venir de vuelta de la escuela:
¡Sólo que el tiempo lo ha borrado todo
Como una blanca tempestad de arena!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.nicanorparra.uchile.cl

Boldog nap (Magyar)

Szülőfalum, minden magányos utcád
bejártam én a mai délutánon,
kísért az áldott alkonyi borongás,
az egyetlen megmaradt jóbarátom.
Minden olyan, mint egykor, tompa fénnyel
dereng az ősz ködlámpája homálylón,
csak épp az idő mélabús palástja
mindenre sápadt, bűvös hervadást von.
Sosem gondoltam már, hidd el, hogy egyszer
ezt a szeretett földet újralátom,
de most, hogy visszatértem, nem is értem,
mért kellett ajtajától messze válnom.
Mi sem változott, sem a hóka házsor,
sem a fából rótt, vén kapuk a tájon.
Minden a helyén, füstifecske fészkel
a magas templomtornyon, s föl-leszállong,
csigák a kertben, s a kései évszak
sziklák nyirkos markába zöld mohát nyom.
Nincs kétség, ez a kék égbolt-királyság,
hol aszó levelet zördít az ág-bog,
hol minden őrzi egyedüli, csöndes
legendáját, mely hamvas, mint a bársony.
Még árnyékom is nagyanyám azúrkék
pillantását idézi áldva áldón:
Itt nagy emlékű dolgok zsúfolódnak,
s ezek jelentik kora ifjúságom:
a tér szögletében guggol a posta,
mellette ázott düledék fal áll, rom.
De jó itt, Istenem! Sosem becsüljük
az igazi szerencsét, már belátom:
mikor épp roppant távolinak hisszük,
akkor van legközelebb igazában!
Jaj nekem, valami azt súgja egyre
az élet nem más, mint parttalan álom,
lidércnyomás, agyrém, rejtelem, ábránd,
kis kósza felhő égi rónaságon.
Lássuk csak, nem is tudom, mit beszélek,
fejemet feszíti fölindulásom,
mint ama halk órán, midőn megindult
magános, különös vállalkozásom.
Egymás után, néma hullámverésben
juhok tolongtak vissza a hodályba,
személy szerint köszöntem mindegyiknek,
s amikor a ligettel szemben álltam,
mely utazók fülét elzsongitó, bús,
mondhatatlanul titkos muzsikát ont,
holt húgaimra emlékezve mélán
merengtem el lombokon s tengeráron.
Tündéri jó volt. Tovább bandukoltam,
az élettől immár semmit se várón.
A malomkerék előtt elhaladtam,
s egy üzlet előtt megtorpant a lábam.
Ugyanaz itt a kávéé szaga mindig,
mindig ugyanaz a hold süt sugárzón,
az akkori és a mai folyó közt
a különbséget sehol sem találom.
Emlékszem, mint ültette ezt a fát el
apám a portánkkal szemközti páston
(mint kitárt ablak, oly nyílt volt a szíve
derék apámnak: férfi volt s kiváló).
Állítom, egész lénye a középkort
idézte szépen, híven, mindenáron,
midőn a kutya édesdeden szunnyadt
csillag derékszögében a garádon.
Érzem, amint a lágy ibolyaillat
e halmokon körülleng, át- meg átfon:
jóanyácskám nevelt ennyi virágot,
hogy szűnjön hurutom s szomoruságom.
Nem tudom bizton megmondani, mennyi,
idő szállt el azóta kósza szárnyon.
Minden olyan, mint egykor volt, valóban:
az asztalon bor, s csalogány az ágon,
az iskolából most kell jönnötök már,
öcséim! - s lám, betoppant mind a három...
Az idő épp csak fehér porviharként
megsemmisített mindent a világon!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaM. Z.

Kapcsolódó videók


minimap