Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Parra, Nicanor: Ének a tengerről (Se canta al mar Magyar nyelven)

Parra, Nicanor portréja

Se canta al mar (Spanyol)

Nada podrá apartar de mi memoria
La luz de aquella misteriosa lámpara,
Ni el resultado que en mis ojos tuvo
Ni la impresión que me dejó en el alma.
Todo lo puede el tiempo, sin embargo
Creo que ni la muerte ha de borrarla.
Voy a explicarme aquí, si me permiten,
Con el eco mejor de mi garganta.
Por aquel tiempo yo no comprendía
Francamente ni cómo me llamaba,
No había escrito aún mi primer verso
Ni derramado mi primera lágrima;
Era mi corazón ni más ni menos
Que el olvidado kiosko de una plaza.
Mas sucedió que cierta vez mi padre
Fue desterrado al sur, a la lejana
Isla de Chiloé donde el invierno
Es como una ciudad abandonada.
Partí con él y sin pensar llegamos
A Puerto Montt una mañana clara.
Siempre había vivido mi familia
En el valle central o en la montaña,
De manera que nunca, ni por pienso,
Se conversó del mar en nuestra casa.
Sobre este punto yo sabía apenas
Lo que en la escuela pública enseñaban
Y una que otra cuestión de contrabando
De las cartas de amor de mis hermanas.
Descendimos del tren entre banderas
Y una solemne fiesta de campanas
Cuando mi padre me cogió de un brazo
Y volviendo los ojos a la blanca,
Libre y eterna espuma que a lo lejos
Hacia un país sin nombre navegaba,
Como quien reza una oración me dijo
Con voz que tengo en el oído intacta:
"Este es, muchacho, el mar". El mar sereno,
El mar que baña de cristal la patria.
No sé decir por qué, pero es el caso
Que una fuerza mayor me llenó el alma
Y sin medir, sin sospechar siquiera,
La magnitud real de mi campaña,
Eché a correr, sin orden ni concierto,
Como un desesperado hacia la playa
Y en un instante memorable estuve
Frente a ese gran señor de las batallas.
Entonces fue cuando extendí los brazos
Sobre el haz ondulante de las aguas,
Rígido el cuerpo, las pupilas fijas,
En la verdad sin fin de la distancia,
Sin que en mi ser moviérase un cabello,
¡Como la sombra azul de las estatuas!
Cuánto tiempo duró nuestro saludo
No podrían decirlo las palabras.
Sólo debo agregar que en aquel día
Nació en mi mente la inquietud y el ansia
De hacer en verso lo que en ola y ola
Dios a mi vista sin cesar creaba.
Desde ese entonces data la ferviente
Y abrasadora sed que me arrebata:
Es que, en verdad, desde que existe el mundo,
La voz del mar en mi persona estaba.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.nicanorparra.uchile.cl

Ének a tengerről (Magyar)

Emlékeimben semmi ama titkos
lámpás fényét vakká szét nem zilálja,
sem a látványt, mely megcsillant szememben,
sem az élményt, mely lelkem leigázta.
Csak az idő képes rá, úgy hiszem bár,
hogy még a halál sem vonja homályba.
Ha szabad, ezt itt el is magyaráznám
torkom legjobb, zengő visszhangzatával.
Az idő tájt még nem értettem azt sem,
hogy miképpen is hívnak igazában,
nem írtam meg még első versemet sem,
nem fájt még első könnyem buggyanása,
se több, se kevesebb nem volt a szívem,
mint elhagyott kioszk egy tér zugában.
Ám úgy történt, hogy apámat egy ízben
száműzték délre, messzi déli tájra,
Chiloé szigetére, hol a télszak
olyan, akár kihalt város magánya.
Vele utaztam, s egyszer csak elértünk
Puerto Montt derűs pirkadatába.
Az én családom mindig völgy ölében
lakott vagy odafönn, hegy oldalában,
úgyhogy, emlékszem, sohasem került még
minálunk szóba tenger pusztasága.
Mindaddig csak azt tudtam róla így-úgy,
amit oktattak a népiskolában,
s egynek-másnak nővéreim szerelmes
leveleiből titkon jöttem nyomára.
Lobogók közt léptünk le a vonatról,
szólt ünnepi harangok kondulása,
mikor apám, karomat megragadva,
rámutatott a fehér habos árra
- mely szabad s örök, s egyre hömpölyög csak
nevesincs ország, messzeség honába -,
és így szólt hozzám, mintha szónokolna,
hangját ma is őrzöm szívembe zárva:
- Ez hát, fiam, a tenger! - Síma tenger
fürdette kristály tajtékkal hazánkat.
Már nem sejtem, miért, de úgy esett, hogy
lelkem roppant erő vonta magával,
s tettem valódi nagyságát eképpen
nem latolva, ügyet se vetve rája,
mint kétségbeesett, egész a partig
rohantam én, neki a vakvilágnak,
s szemközt ezzel a hatalmas hadúrral
egy emlékezetes percben megálltam.
S akkor, színe előtt hullámfakasztó
végtelen vizeknek, karom kitárva,
kövült testtel, révült szemmel meredtem
a zöld sík határtalan távolára,
s még csak egyetlen hajszálam se rezdült.
Miként szobrok borongó, kékes árnya!
Hogy meddig üdvözöltük ott mi egymást,
nem tudnám szóval kifejezni már ma.
Hadd fűzzem hozzá: aznap született meg
szorongó, sávár vágyam riadása,
hogy versbe szedjem, amit szakadatlan
teremt meg Isten hullámról hullámra.
Azóta e tikkasztó, perzselő szomj
egész valóm sorvasztja, marja, rágja,
mióta világ a világ, valóban,
lényemben zúg a tenger harsogása.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaM. Z.

minimap