Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Paz, Octavio: El mismo tiempo

Paz, Octavio portréja

El mismo tiempo (Spanyol)

No es el viento

no son los pasos sonámbulos del agua

entre las casas petrificadas y los árboles

a lo largo de la noche rojiza

no es el mar subiendo las escaleras

Todo está quieto

                     reposa el mundo natural

Es la ciudad en torno de su sombra

buscando siempre buscándose

perdida en su propia inmensidad

sin alcanzarse nunca

                 ni poder salir de sí misma

Cierro los ojos y veo pasar los autos

se encienden y apagan y encienden

se apagan

                  no sé adónde van

Todos vamos a morir

                 ¿sabemos algo más?

 

En una banca un viejo habla solo

¿Con quién hablamos al hablar a solas?

Olvidó su pasado

                          no tocará el futuro

No sabe quién es

está vivo en mitad de la noche

                                habla para oírse

Junto a la verja se abraza una pareja

ella ríe y pregunta algo

su pregunta sube y se abre en lo alto

A esta hora el cielo no tiene una sola arruga

caen tres hojas de un árbol

alguien silba en la esquina

en la casa de enfrente se enciende una ventana

¡Qué extraño es saberse vivo!

Caminar entre la gente

con el secreto a voces de estar vivo

 

Madrugadas sin nadie en el Zócalo

sólo nuestro delirio

                                    y los tranvías

Tacuba Tacubaya Xochimilco San Ángel Coyoacán

en la plaza más grande que la noche

encendidos

                      listos para llevarnos

en la vastedad de la hora

                             al fin del mundo

Rayas negras

las pértigas enhiestas de los troles

                          contra el cielo de piedra

y su moña de chispas su lengüeta de fuego

brasa que perfora la noche

                                         pájaro

volando silbando volando

entre la sombra enmarañada de los fresnos

desde San Pedro hasta Mixcoac en doble fila

Bóveda verdinegra

                          masa de húmedo silencio

sobre nuestras cabezas en llamas

mientras hablábamos a gritos

en los tranvías rezagados

atravesando los suburbios

con un fragor de torres desgajadas

 

Si estoy vivo camino todavía

por esas mismas calles empedradas

charcos lodos de junio a septiembre

zaguanes tapias altas huertas dormidas

en vela sólo

                        blanco morado blanco

el olor de las flores

                          impalpables racimos

En la tiniebla

                          un farol casi vivo

contra la pared yerta

                            Un perro ladra

preguntas a la noche

                            No es nadie

el viento ha entrado en la arboleda

Nubes nubes gestación y ruina y más nubes

templos caídos nuevas dinastías

escollos y desastres en el cielo

                                 Mar de arriba

nubes del altiplano ¿dónde está el otro mar?

 

Maestras de los ojos

                                 nubes

arquitectos de silencio

Y de pronto sin más porque sí

llegaba la palabra

                           alabastro

esbelta transparencia no llamada

Dijiste

              haré música con ella

castillos de sílabas

                         No hiciste nada

Alabastro

                  sin flor ni aroma

tallo sin sangre ni savia

blancura cortada

               garganta sólo garganta

canto sin pies ni cabeza

Hoy estoy vivo y sin nostalgia

la noche fluye

                          la ciudad fluye

yo escribo sobre la página que fluye

transcurro con las palabras que transcurren

Conmigo no empezó el mundo

no ha de acabar conmigo

                                       Soy

un latido en el río de latidos

Hace veinte años me dijo Vasconcelos

"Dedíquese a la filosolía

Vida no da

                      defiende de la muerte"

Y Ortega y Gasset

                    en un bar sobre el Ródano

"Aprenda el alemán

y póngase a pensar

                           olvide lo demás"

 

Yo no escribo para matar al tiempo

ni para revivirlo

escribo para que me viva y reviva

Hoy en la tarde desde un puente

vi al sol entrar en las aguas del río

Todo estaba en llamas

ardían las estatuas las casas los pórticos

En los jardines racimos femeninos

lingotes de luz líquida

frescura de vasijas solares

Un follaje de chispas la alameda

el agua horizontal inmóvil

bajo los cielos y los mundos incendiados

Cada gota de agua

                                    un ojo fijo

el peso de la enorme hermosura

sobre cada pupila abierta

Realidad suspendida

                          en el tallo del tiempo

la belleza no pesa

                          Reflejo sosegado

tiempo y belleza son lo mismo

                                      luz y agua

 

Mirada que sostiene a la hermosura

tiempo que se embelesa en la mirada

mundo sin peso

                              si el hombre pesa

¿no basta la hermosura?

                                 No sé nada

Sé lo que sobra

                                no lo que basta

La ignorancia es ardua como la belleza

un día sabré menos y abriré los ojos

Tal vez no pasa el tiempo

pasan imágenes de tiempo

si no vuelven las horas vuelven las presencias

En esta vida hay otra vida

la higuera aquella volverá esta noche

esta noche regresan otras noches

 

Mientras escribo oigo pasar el río

no éste

                aquel que es éste

Vaivén de momentos y visiones

el mirlo está sobre la piedra gris

en un claro de marzo

                                          negro

centro de claridades

No lo maravilloso presentido

                       lo presente sentido

la presencia sin más

              nada más pleno colmado

No es la memoria

             nada pensado ni querido

No son las mismas horas

                                        otras

son otras siempre y son la misma

entran y nos expulsan de nosotros

con nuestros ojos ven lo que no ven los ojos

Dentro del tiempo hay otro tiempo

quieto

              sin horas ni peso ni sombra

sin pasado o futuro

                               sólo vivo

como el viejo del banco

unimismado idéntico perpetuo

Nunca lo vemos

                       Es la transparencia



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poesi.as

Maga az idő (Magyar)

Nem nem a szél

nem is a víz holdkóros lépkedése

a megkövült házak s a fák közt

végig a vöröslő éjszaka mentén

nem is a lépcsőkre zúduló tenger

minden nyugalmas

                pihen a teremtett világ

saját árnya körül kering a város

szüntelen önmagát keresve

elveszve önnön méreteiben

magára sose lelve

         sosem léphet ki önmagából

húnyt szemmel látom amint a suhanó autók

kigyúlnak és kialszanak kigyúlnak és

                                       kialszanak

ki tudja hova sietnek

mind halni sietünk

                   tudunk-e többet ennél?

 

egy padon aggastyán beszél magában

kivel beszélünk mikor

                    magunkban beszélünk?

múltját már elfeledte

                             a jövőt el nem éri

nem tudja kicsoda csak él az éjszakában

beszél hogy hallja önmagát

a kerítésnél két fiatal csókolódzik

a lány épp valamit kérdez nevetve

kérdése felszáll és eloszlik a magasban

e percben egyetlen ránc sincs az égen

három levél lehull egy fáról valaki

fütyörész az utcasarkon

a szemközti házban világos lesz egy ablak

mily különös tudni hogy élünk!

járni az emberek közt

a kikiáltott titokkal hogy élünk

 

zócalói hajnalok ahol semmi nem volt

csak a mi tébolyunk

                             meg a villamosok

Tacuba Tacubaya Xochimilco San Angel Coyoacán

a téren mely nagyobb az éjszakánál

kivilágítva

              készen arra hogy elvigyenek

a perc végtelenségében

akár a világ végére is trolik áramszedői

fekete sugarak

a kő-égnek szögezve

szikra-csokraik láng-nyelveik

parázsa átég az éjen madár

amely repül fütyül repül

ott San Pedro és Mixcoac között

sorjázó kőrisek összeboruló árnyának

sötétzöld íve alatt lángoló fejünkre

                     nedves csönd borult

miközben kiáltozva társalogtunk

az utolsó villamoson

amely leomló tornyok robajával

dübörgött át a külvárosokon

ha élek még most is ugyanezeken

 

a köves utcákon bolyongok

sárban pocsolyában júniustól szeptemberig

tornácok magas tűzfalak alvó kertek

virrasztanak csak

                          fehér lila fehér

a virágok illata

             fekete fürtök a sötétben

egy lámpa mintha élne

                           a jégmerev fal

kérdések az éjben

egy kutya ugat

                   de senki más

a szél behúzódott a ligetekbe

felhők felhők épület és rom és újra felhők

ledőlt templomok új dinasztiák

zátonyok és katasztrófák az égen

                                 tenger dagálya

fellegek fenn lebegve de hol a másik tenger?

 

szemek mesterei

                         felhők

csönd építői

és egyszerre csak úgy

                    az alabástrom szó

megidézetlen fénylő karcsúsága

zenét írnék belőle

                   légvárakat emelnék

alabástrom

               semmit se tettél

se virágod se illatod merő szár vagy

se véred se nedved

levágott fehérség

csak egy torok csak egy torok

se-füle-se-farka dal

ma élek itt és nincs bennem sóvárgás

folyik az éj

               folyik a város

elfolyó papírra írok én is

és én is elfolyok az elfolyó szavakkal

nem énvelem kezdődött a világ

nem is velem fog véget érni

                                        csak

egy dobbanás vagyok dobbanások folyamában

húsz éve mondta nekem Vasconcelos

„Szentelje csak magát a filozófiának

új életet nem ad

                      De megvéd a haláltól"

Ortega y Gasset pedig

               egy kis Rhône-parti bárban

„Tanuljon németül

kezdjen el gondolkodni

                      egyébbel ne törődjön"

 

nem azért írok hogy az időt agyonüssem

nem is azért hogy újraéljem

csupán azért hogy benne éljek

egy hídról néztem este

ahogy a nap a folyóba zuhant

ott minden lánggal égett

izzottak a szobrok a tornácok a házak

a kő-kertekben nő-gerezdek

folyékony fényrudak

nap-korsók frissesége

szikrák lombkoronája a fasor

a mozdulatlan vízszintes víz

a kigyulladt egek s világok alján

minden vízcsepp

                     egy kimeredt szem

 

a szörnyűséges szépség terhe

mindegyik tágranyílt pupillán

az idő szárán

                      függő valóság

a szépség súlytalan

              nyugalmas visszfény

idő és szépség ugyanaz

                            víz és fény

 

a szépséget tartó tekintet

a tekintettel elbűvölt idő

súlytalan világ

              ha az embernek súlya van

nem elég-e a szépség?

                         nem tudok semmit

tudom mi sok

                        nem tudom mi elég

a nemtudás éppoly nehéz akár a szépség

egyszer majd ennyit sem tudok s szemem kinyílik

lehet hogy az idő nem is múlik

csak az idő képei múlnak

ha a percek nem is a jelen visszatér

ebben az életben egy másik élet is van

az a fügefa ma éjjel visszatér

más éjszakák járnak vissza ma éjjel

 

amíg írok hallom hogy folyik a folyó

nem ez

        az a másik mely mégis ugyanez

hullámzanak percek és látomások

egy márciusi tisztás szürke

kövén ott a rigó

                    ragyogások

fekete közepe

nem a megjelentett csoda

a valódi jelen a megtestesült jelenlét

mely csordultig van önmagával

nem az emlékezet semmi képzelt vagy kívánt

nem ugyanazok a percek

                                    mások

mindig mások s mindig ugyanazok

jönnek s kiűznek bennünket magunkból

szemünkkel látják azt amit nem lát a szem

az időben ott egy másik idő is

mozdulatlan

                nincs perce súlya árnya

nincs múltja se jövője

                              csak élve él

mint az az aggastyán ott a padon

örökre azonosan önmagával

sose látjuk

               áttetsző mint a fény



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaS. Gy.

minimap