Pezoa Véliz, Carlos: Kórházi délután (Tarde en el hospital Magyar nyelven)

Sobre el campo el agua mustia
cae fina, grácil, leve;
con el agua cae angustia:
llueve

Y pues solo en amplia pieza,
yazgo en cama, yazgo enfermo,
para espantar la tristeza,
duermo.

Pero el agua ha lloriqueado
junto a mí, cansada, leve;
despierto sobresaltado:
llueve

Entonces, muerto de angustia
ante el panorama inmenso,
mientras cae el agua mustia,
pienso.

A mezőn suhogó eső szomorkás,
de csupa finomság, grácia, sikk;
árad belőle a szorongás;
esik...

S mert magam vagyok a kórteremben,
betegágy párnáján nyugtatom arcom,
hogy figyelmemet eltereljem,
alszom.

Hanem az eső könnyesen dadog,
hiába a fáradtság, a sikk;
egyszerre csak fölriadok;
esik...

Így hát, míg gyötör a szorongás
a beláthatatlan Földön,
és minden esős és szomorkás,
tűnődöm.