Quevedo, Francisco de: Halálon túl is állandó Szerelem (Amor constante más allá de la muerte Magyar nyelven)

Cerrar podrá mis ojos la postrera

Sombra que me llevare el blanco día,

Y podrá desatar esta alma mía

Hora, a su afán ansioso lisonjera;

Mas no de esotra parte en la ribera

Dejará la memoria, en donde ardía:

Nadar sabe mi llama el agua fría,

Y perder el respeto a ley severa.

Alma, a quien todo un Dios prisión ha sido,

Venas, que humor a tanto fuego han dado,

Médulas, que han gloriosamente ardido,

Su cuerpo dejará, no su cuidado;

Serán ceniza, mas tendrá sentido;

Polvo serán, mas polvo enamorado.

Szemem lezárhatja a végső árnyék,

mely a fehérlő nappal rám vetülve

belém hatol, hogy lelkem messze űzze,

mintha e percre sóvárogva vágynék.

Ám eme parton, hol a heves láng ég,

nem marad holtan parazsa, se füstje,

zord törvényt lángom maga alá gyűrve

hűs vízen úszik, mintha rajta járnék.

Lelkem, kinek egy Isten volt az őre,

ereim, kikben égtek annyi nedvek,

lobogó velőm, csontjaim velője,

nem hagyják el a vágyat, csak a testet,

hamuvá lesznek, de nem hullnak földbe,

s ha porrá, hát szerelmes porrá lesznek.