Quevedo, Francisco de: Celebra la nariz de una dama
Celebra la nariz de una dama (Spanyol)A tus ojos y a tu boca acuden tantos requiebros, que ya no caben de pies en labios y sobrecejos.
y o, que no requiebro en bulla, ando a buscar en tu gesto una parte reservada, alguna hermosura anhelo.
Yo soy tu ciego, zutana; como por el alma, rezo por la facción que más sola está de copla en tu cuerpo.
A tus narices me voy don fulano pañuzuelo, y en figura de catarro a tus ventanas me acerco.
Pues hubo pastor Belardo, pues hubo pastor Vireno, haya pastor Narigano, guarde por cabras lenzuelos.
Nariz de mi corazón, que yo pienso que le tengo con narices, porque huele algunas cosas de lejos:
Facción, que sola está en pie en los llanos de ese cielo, cuando las demás tendidas de largo a largo las veo:
Promontorio de la cara, pirámide del ingenio, pabellón de la palabras, zaquizamí del aliento:
Facción que nunca se afluja, miembro que siempre está enhiesto; yo se que tiene envidiosos, buen número de gregüescos,
Si faltas, es calavera la tal cara sin remedio; si sobras, es alquitara: no admites algún extremo.
Rostros sin ojos he visto hermosos y también tuertos; mas rostro desnarigado es in pulverem memento.
Nariz es señal de vivo: no nariz, señal de muerto: sin ella está retratada la engullidora de huesos.
Ojos y dientes postizos andan engañando necios; mas la nariz no consiente sustitutos ni remiendos.
Hermosas narices mías, orientales corrimientos, moquitas de mis entrañas, sed la musa de mi plectro.
Tomadme como tabaco, para que suba al cerebro, y apaguéis en estornudos a mi ventura 10 negro.
La facción de balde sois, sin comida y sin almuerzos; sin pedir, como la boca; sin tomar, como los dedos.
Señal de ingenio os he hallado en los filósofos griegos; y miembro pontifical en la silla de San Pedro.
Para vosotras se gastan ámbar, almizcle e incienso: y sois la calle mayor de la vida y el resuello.
Si no sois rayos del sol, ni el oriental embeleco, sois biombo de los rostros, de la frente balsopetos.
Sois bocado tan sabroso, que la hambre del entierro aun no perdona en los santos de vuestro pico lo tie.mo.
Ni Roma sois, ni Ginebra, por lo chato y por luengo; sois como la sesentona, la nariz ni más ni menos.
Hay para los dientes perlas, hay soles para cabellos, y faltan para narices briznas de aurora en los versos.
Será al fin lo que os dijere, cuando no elegante, nuevo y si no fuere famoso, sonado será a lo menos.
No os tapéis, narices mías, pues tras privarme de veros, será tratar mis suspiros como a los malos alientos.
Pues quien os viere tapadas, cuando a vosotras me llego, no entenderá que enamoro y sospechará que huelo.
|
Egy hölgy orrára (Magyar)Annyi hódolatban fürdik, annyi bókban szemed, szájad; pilládra meg ajakadra minek rakjak még több lábat?
Én nem hódolok tömegben, szép arcodban mért ne leljek egy külön vonást magamnak, szépséget, mely másnak rejtett?
Hölgyem, aki vakká tettél, nem lettem csak lelked rabja; arcod egy részét imádom, melyet nem foglaltak dalba.
Orrodért epedek egyre, mint zsebkendőd, olyasformán, és egy nátha alakjában nyílásaid ostromolnám.
Most, mikor divatja jár az édes pásztorregényeknek, az én hősöm orrondi, ki juh helyett kendőt legeltet.
Szerelmes orra szívemnek, szívemnek, mely talán orr lett maga is, mivel sok dolgot már messziről szimatol meg.
Ó ez orr, mely egem síkján egymaga szilárdan tör ki, amíg lustán ellapulva nyujtózkodik el a többi!
Szép arcod kiugró szirtje, sátor, mely beszéded ója, szellemednek emelvénye, lehelleted védkunyhója.
Mely sohasem omlik össze, megáll feszesen, keményen; láttára irigység támad akárhány ficsúr szívében.
Kinek kevés jut belőled, tömpén járja a világot, furkóként kiállsz, ha nagy vagy, minden túlzás benned átok.
Láttam arcot szemek nélkül, lelni benne szépet, torzat; de ha nincsen orr az arcon, lelkünk a halálra borzad.
Az orr jele az élőnek, hiánya jele halottnak, nélküle ábrázolják azt, aki csontokat ropogtat.
Műszemekkel, műfogakkal csalják a bolond világot, egyedül az orr nem tűr meg talmi pótlást, csalfaságot.
Szép orr, melyet úgy imádok, melyben kelet nedve árad, lelkem fürjének fogadlak, lantom drága múzsájának.
Szívj be, mint csipet tubákot, s ha vágyam agyáig ér fel, balsorsomnak gyötrő lángját oltsad el egy tüsszentéssel.
És te nem is kerülsz pénzbe, húsra nincs kedved, s cipóra; nem kérsz úgy, mint csöppnyi szája, nem veszel, mint kis kacsója.
Görög filozófus arcán benned csupa szellem fészkel, és Szent Péter trónszékében papi méltóságig érsz fel.
Te vagy, kinek az útjába ámbrát, mirrhát, tömjént vetnek; főutcája vagy a létnek, illetve a lélekzetnek.
Nem vagy napsugár te éppen, sem a Kelet mágiája, de vagy spanyolfal az orcán és a homlok tarisznyája.
Olyan ízes, jó falat vagy, hogy a sírnak éhes szája meg nem kímél s lágy nyúlványod a szentekről is lerágja.
Nem vagy Róma: nincsen annyi halmod, sem Genf: nincs oly csended. Orr vagy, több se, kevesebb se, mint az Isten megteremtett.
Ha a fog megannyi gyöngyszem, tiszta napfény minden hajszál, te a hajnal sugarából méltó jelzőt mért nem kaptál?
Nem elegáns tán, mit mondok, viszont nem is régimódi, s ha a szívhez nem, a fülbe harsona gyanánt fog szólni.
Drága orr, ne bujj előlem, hadd lássalak egyre téged; ne fogadd úgy sóhajtásom, mint valami büdösséget.
Aki fintorogni látna, amikor feléd közelgek, azt hinné, hogy nem szerelmem, hanem szagomat veted meg.
|