Reyes, Alfonso: Monterrey napja (Sol de Monterrey Magyar nyelven)

No cabe duda: de niño,
a mí me seguía el sol.
Andaba detrás de mí
como perrito faldero;
despeinado y dulce,
claro y amarillo:
ese sol con sueño
que sigue a los niños.
 
Saltaba de patio en patio,
se revolcaba en mi alcoba.
Aun creo que algunas veces
lo espantaban con la escoba.
Y a la mañana siguiente,
ya estaba otra vez conmigo,
despeinado y dulce,
claro y amarillo:
ese sol con sueño
que sigue a los niños.
 
(El fuego de mayo
me armó caballero:
yo era el niño andante,
y el sol, mi escudero.)
 
Todo el cielo era de añil;
Toda la casa, de oro.
¡Cuánto sol se me metía
por los ojos!
Mar adentro de la frente,
a donde quiera que voy,
aunque haya nubes cerradas,
¡oh cuánto me pesa el sol!
¡Oh cuánto me duele, adentro,
esa cisterna de sol
que viaja conmigo!
 
Yo no conocí en mi infancia
sombra, sino resolana.-
Cada ventana era sol,
cada cuarto era ventanas.
Los corredores tendían
arcos de luz por la casa.
En los árboles ardían
las ascuas de las naranjas,
y la huerta en lumbre viva
se doraba.
Los pavos reales eran
parientes del sol. La garza
empezaba a llamear
a cada paso que daba.
 
Y a mí el sol me desvestía,
para pegarse conmigo,
despeinado y dulce,
claro y amarillo:
ese sol con sueño
que sigue a los niños.
 
Cuando salí de mi casa
con mi bastón y mi hato,
le dije a mi corazón:
-¡Ya llevas sol para rato!-
Es tesoro – y no se acaba:
no se acaba – y lo gasto.
Traigo tanto sol adentro
Que ya tanto sol me cansa.-
 
Yo no conocí en mi infancia
Sombra, sino resolana.

Mikor buksi baba voltam,
engem követett a nap,
mint hűséges kis kuvasz,
bandukolva járt nyomomban;
kócos, édes, égő,
aranyos, világos:
ez a nap, az álmos,
a baba-kísérő.
 
Ugrált udvarról udvarra,
ágyamra is, virgonc vendég.
Úgy emlékszem, egyszer-másszor
nagy seprűvel elkergették.
De hiába: új hajnalra
megint kúszott az ágyamra,
kócos, édes, égő,
aranyos, világos:
ez a nap, az álmos,
a baba-kísérő.
 
(Lovaggá ütött a
május tüzes kardja:
én lettem a Kóbor Baba,
ő pajzsomat hordta.)
 
Tintakék volt az ég,
színarany volt a ház.
Mennyi nap zúdult belém
szemeimen át!
Koponyámban tengerár zúg,
rajt bármerre száll hajóm
s az ég bármily felhőárnyas:
tikkasztó nap terhe nyom.
Mennyire fáj nekem
ez a nap-áradat,
mely utazik velem!
 
Nem ismertem kiskoromban
árnyat, hol nincs heve napnak,
minden ablak csupa nap volt,
minden szoba csupa ablak,
a folyosók fényíveket
teregettek át a házon,
rőt narancsok üszke égett
szomjúhozó narancsfákon,
elmerült a kert az élő
arany-lángba,
tarka izzó legyezővel
nap rokona volt a páva,
és a gém lobogni kezdett,
hogyha lépdelt hosszú lába.
 
Nap vetkőztetett pőrére,
hogy megsüssön feketére,
kócos, édes, égő,
aranyos, világos:
ez a nap, az álmos,
a baba-kísérő.
 
Mikor indultam hazulról
vándorbottal, könnyű ingben,
halkan szóltam a szívemhez:
Elég napot viszel innen,
költheted e tenger kincset,
aranyaid el nem fogynak.
Belül annyi napot hordok:
izmaim majd megszakadnak.
 
Nem ismertem kiskoromban
árnyat, hol nincs heve napnak.