Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rivera, Hesnor: Silvia

Rivera, Hesnor portréja

Silvia (Spanyol)

Las mujeres que me amaron
De seguro han muerto.
Ellas pertenecían a una raza distinta.
La atmósfera de llama necesaria a sus cuerpos
Desapareció una noche con los astros.
Y sólo pueden ahora reposar sus cabelleras
Sobre la ilusión de resplandor sagrado
Que es la lejanía.
 
En el tiempo del sol
Yo podía reconocerlas
Por el solo movimiento de sus sombras.
Entonces me invadía el ímpetu
De correr descalzo sobre el agua transparente.
 
Y eras tú, Silvia
-nada más que tu mirada mágica-
Quien lograba abrillantar la arena
Donde me tendía para huir de la noche.
Eras tú quien al pasar hacía
Recobrar su juventud llameante a cada parque.
Y al abandonarnos al embrujo de las calles más altas,
Frente a las ventanas oscuras,
Eras tú quien invocaba y ponía a nuestros pies
Los habitantes de la sombra.
 
Una noche enterraste en el césped una perla.
Fue en homenaje a los hermosos días de diciembre.
Y cuando percibiste la presencia
De los vagabundos que espiaban nuestra ofrenda,
Postergaste el nacimiento del árbol que nos uniría.
Desvaneciste la posible rosa,
Cuyo aroma igualaría en peso
Y consistencia a nuestra sangre.
 
Porque a partir de entonces
-a partir de aquel gesto-,
Tú me hubieras ayudado a salvar
Esta doble apariencia que nos aprisiona.
Este doble llamado que nos requiere a un tiempo
Y nos deja inmóviles en el mundo
vacío de sus diferencias.
 
Después vi en tu rostro por primera vez el llanto.
vi en tus manos las piedras que arrojaste a la noche
¡el mundo estaba solo!
Me hablaste de los seres desaparecidos.
De los mares desaparecidos.
De ciertas estrellas como única mansión
En donde muerte y vida, amor y odio
Eran hechos que lograban apenas amenizar la caída
De una tarde.
 
Y fuimos desde entonces fantasmas
-nada más que fantasmas-,
 
Tú me amaste, Silvia
Yo amé en ti
El desafío a la sombra que se antepone al bosque.
El desafío al bosque que se antepone al cielo.
Nos amamos t era allí en el amor donde comenzaría
Esta desaparición que nos anula.
 
El amor en mis manos es una fuerza que distancia
Las cosas que acaricia.
Tú habrás desaparecido. Estarás en tu raza,
En tu astro donde sopla la llama.
 
Sin embargo sé que existes aún. Sé que existes.
He vuelto a contemplar los árboles.
A palpar las flores.
He caminado mucho porque un día,
Lo sé bien –en un mar que no conozco,
En la gran lejanía hecha como está de arena azul,
De pequeñas piedras y frutos que han caído-,
En un amanecer fuera de tiempo
He de verte,
He de oírte cantar desde tu vida.
 
Sé que existes.Y un día serás tú Silvia,
-nada más que tu mirada mágica-
Quien logre abrillantar la arena dolorosa que me hago,
Quien haga recobrar su juventud llameante
Al parque más antiguo del mundo que ahora soy.
De lo contrario sabrás que soy del mundo
Y habré de maldecirte y estaré llorando,
Porque el odio me entregará a la noche que me llama
Para nutrir conmigo sus túneles hambrientos.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://noticiaaldia.com

Silvia (Magyar)

Az asszonyok, akik engem igazán szerettek,
bizony, halottak immár.
Nem is e fajhoz tartozóak voltak.
Tűz-légkörük, amelyből húsuk virágzott,
egyik éjjel eltűnt a csillagokkal.
Fürtös hajuknak csak a szent fény visszája,
a messzeség
lehet már vánkosa.
 
Amikor még sütött a nap,
már árnyékuk libbenésén
megismertem őket.
És éreztem, feszít a vágy,
hogy sarutlan fussak, fénylő vizek felett.
 
És, Silvia, te voltál az,
- vagy csak bűvölő tekinteted,
aki ragyogóvá tette a homokot,
melyen az éj elől szöktömben nyúltam el.
Te voltál, akitől, ha csak arra mentél,
a park hívogató ifjúságába öltözött.
És ha ránktört a legszűkebb utcák rémülete
a sötétlő ablaksorok alatt,
te voltál az, aki lábunkhoz igézte
a sötétség lakóit.
 
Egyik éjjel eltemettél a fűbe egy gyöngyöt.
A decemberi szép napok emlékére…
S mikor észrevetted, hogy áldozatunkat ócska
csibészek egy raja kileste, úgy döntöttél, szerelmünk
iker-törzsű fája ott és akkor nem születhet meg.
Láthatatlanná tetted a leendő rózsát,
amelynek illata súlyában
és összetételében vérünkkel azonos.
 
Pedig attól fogva,
- attól a mozdulattól fogva,
segítettél volna, hogy megmeneküljek
e kettős látszattól, mely bennünket összezár.
E kettős szólítástól, mely együtt hív el minket,
de mi csak állunk, állunk tőle bénán,
e különbségeit veszített világban.
 
Akkor, utána láttam először síró arcodat.
Láttam kezedben a köveket, melyeket az éjszaka képébe vágtál:
egyedül maradt a világ!
Beszéltél az eltűnt lényekről.
Az eltűnt tengerekről.
Valamely csillagról, az egyetlen helyről,
ahol élet, halál és gyűlölet
puszta tény csak, s hatásukra
legfeljebb ha a hulló alkonyat lesz langyosabb.
 
És attól fogva kísértetekként
- sápadt kísértetekként éltünk.
 
Szerettél, Silvia. Én a kihívást szerettem benned,
amely mérkőzni hívta az erdő elé vetülő árnyékot.
Mérkőzni hívja az erdőt, amely az ég elé vetül.
Szerettük egymást, s talán épp szerelmünkkel kezdődött el
ez a búcsúzás, amely a végünk.
 
A szerelem kezemben az erő,
mellyel különbséget teszek a dolgok, símogatások között.
Te már nem vagy itt, tudom. Megtértél tiéidhez,
- a csillagra, ahol még lobog a láng.
 
De vagy. Tudom, hogy megvagy valahol.
Én visszatértem a fákhoz. Bennük gyönyörködöm.
A virágokat simogatom.
Sokfelé jártam, mert tudtam, tudom,
egy szép napon - egy ismeretlen tengeren,
a távol messzeségben, mely mintha kék homokból,
apró kövekből és hullott gyümölcsből volna,
- egy időn túli hajnalon
újra megpillantlak,
éneked újra áthallik életedből.
 
Megvagy valahol. S egy szép nap te leszel, Silvia
- vagy csak bűvölő tekinteted,
akitől felfénylik majd
a fájó homok, mit magamból pergetek.
Akitől hívó ifjúságába öltözik majd
a föld legvénebb parkja, aki már nem én vagyok.
S ha nem így lesz, tudni fogod, a földé vagyok,
és én hiába sírok, hiába átkozódok,
a gyűlölet odavet majd az éjszakának,
hogy az velem lakassa jól éhes barlangjait.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaCs. Cs.

minimap