Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rokha, Pablo de: Kör (Círculo Magyar nyelven)

Rokha, Pablo de portréja
Hárs Ernő portréja

Vissza a fordító lapjára

Círculo (Spanyol)

Ayer jugaba el mundo como un gato en tu falda;

hoy te lame las finas botitas de paloma;

tienes el corazón poblado de cigarras,

y un parecido a muertas vihuelas desveladas,

gran melancólica.

 

Posiblemente quepa todo el mar en tus ojos

y quepa todo el sol en tu actitud de acuario;

como un perro amarillo te siguen los otoños,

y, ceñida de dioses fluviales y astronómicos,

eres la eternidad en la gota de espanto.

 

Tu ilusión se parece a una ciudad antigua,

a las caobas llenas de aroma entristecido,

a las piedras eternas ya las niñas heridas;

un pájaro de agosto se ahoga en tus pupilas,

y, como un traje obscuro, se te cae el delirio.

 

Seria como una espada, tienes la gran dulzura

de los viejos y tiernos sonetos del crepúsculo;

tu dignidad pueril arde como las frutas;

tus cantos se parecen a una gran jarra obscura

que se volcase arriba del ideal del mundo.

 

Tal como las semillas, te desgarraste en hijos,

y, lo mismo que un sueño que se multiplicara,

la carne dolorosa se te llenó de niños;

mujercita de invierno, nublada de suspiros,

la tristeza del sexo te muerde la palabra.

 

Todo el siglo te envuelve como una echarpe de oro;

y, desde la verdad lluviosa de mi enigma,

entonas la tonada de los últimos novios;

tu arrobamiento errante canta en los matrimonios,

cual una alondra de humo, con las alas ardidas.

 

Enterrada en los cubos sellados de la angustia,

como Dios en la negra botella de los cielos,

nieta de hombres, nacida en pueblos de locura,

a tu gran flor herida la acuestas en mi angustia,

debajo de mis sienes aradas de silencio.

 

Asocio tu figura a las hembras hebreas,

y te veo, mordida de aceites y ciudades,

escribir la amargura de las tierras morenas

en la táctica azul de la gran danza horrenda

con la cuchilla rosa del pie inabordable.

 

Niña de las historias melancólicas, niña,

niña de las novelas, niña de las tonadas,

tienes un gesto inmóvil de estampa de provincia

en el agua de asombro de la cara perdida

y en los serios cabellos goteados de dramas.

 

Estás sobre mi vida de piedra y hierro ardiente,

como la eternidad encima de los muertos,

recuerdo que viniste y has existido siempre,

mujer, mi mujer mía, conjunto de mujeres,

toda la especie humana se lamenta en tus huesos.

 

Llenas la tierra entera, como un viento rodante,

y tus cabellos huelen a tonada oceánica;

naranjo de los pueblos terrosos y joviales,

tienes la soledad llena de soledades,

y tu corazón tiene la forma de una lágrima.

 

Semejante a un rebaño de nubes, arrastrando

la cola inmensa y turbia de lo desconocido

tu alma enorme rebasa tus hechos y tus cantos,

y es lo mismo que un viento terrible y milenario

encadenado a una matita de suspiros.

 

Te pareces a esas cántaras populares,

tan graciosas y tan modestas de costumbres;

tu aristocracia inmóvil huele a yuyos rurales,

muchacha del país, florida de velámenes,

y la greda morena, triste de aves azules.

 

Derivas de mineros y de conquistadores,

ancha y violenta gente llevó tu sangre extraña,

y tu abuelo, Domingo Sánderson fue un HOMBRE;

yo los miro y los veo cruzando el horizonte

con tu actitud futura encima de la espalda.

 

Eres la permanencia de las cosas profundas

y la amada geografía llenando el Occidente;

tus labios y tus pechos son un panal de angustia,

y tu vientre maduro es un racimo de uvas

colgado del parrón colosal de la muerte.

 

Ay, amiga, mi amiga, tan amiga mi amiga,

cariñosa, lo mismo que el pan del hombre pobre;

naciste tú llorando y sollozó la vida;

yo te comparo a una cadena de fatigas

hecha para amarrar estrellas en desorden.

 

 

Zig-Zag 1925



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.amediavoz.com

Kör (Magyar)

Tegnap, mint macska, játszott a mindenség öledben;

ma habja elborítja finom galambbokádat;

tücskök ciripelése lakozik a szívedben,

s halott gitárokéhoz hasonló mérhetetlen,

egyhangú bánat.

 

Szemed szinte a teljes tengert magába zárja,

s akvárium-valódban az egész nap felolvad;

az őszök sárga ebként lépnek lábad nyomába,

és folyami meg égi istenek közt tanyázva,

a cseppnyi iszonyatban az örökkévaló vagy.

 

Ábrándvilágod antik várost juttat eszembe,

a mahagónifák bús illatára hasonlít,

lányok sebzett húsára, halhatatlan kövekre;

pupilládba a nyárvég madara fúl remegve,

s a lázálom reád, mint fekete ruha, omlik.

 

Lelkedben kard-komolyság s háromszorosan édes

alkonyati szonettek szelíd, ódon zenéje;

gyümölcs módjára lángol gyermeki büszkeséged;

énekeid hatalmas, sötét korsót idéznek,

mely kiömlik a földi eszményképek fölébe.

 

Fiakba szakitottad magad szét, mint a magvak,

és akárcsak egy álom, mely magát gyarapítja,

fájdalomteli húsod színültig csupa magzat;

csöpp asszonya a télnek, felhője a panasznak,

nemed szomorúsága belemar szavaidba.

 

Mint aranyszínű kendő, úgy terül rád a század;

s titkom esőbe bomlott igazságában állva,

zenged a legutolsó vőlegényi danákat;

a lakodalmi házban ujjongásod cikázgat,

mint egy füstös pacsirta, melynek tüzes a szárnya.

 

Az iszony lepecsételt kockáiba temetve,

mint Isten az egeknek fekete üvegébe,

emberek unokája, tébolyult nép neveltje,

sebesült nagy virágod félelmemhez teszed le,

halántékom alatt, mit felszánt a csend ekéje.

 

Társítom alakoddal a héber nők személyét,

s látlak, amint olajtól s városoktól kimarva,

beleírod a barna földek keserűségét

a kéklő villogásba, hol kést forgat a rémség,

megközelíthetetlen hármas táncban mulatva.

 

Te mélabút sugárzó történetek leánya,

te regények leánya s leánya a daloknak,

vidékies nyugalmad tükre a víz homálya,

amely az elveszített arcot borítja árnyba,

s a komoly haj, amelyben drámacseppek ragyognak.

 

Életem kő s tüzes vas természete fölébe

úgy hajlasz, mint a holtak felett áll az öröklét,

eszembe jut a jöttöd időnélkülisége,

te asszony, asszonyom, te, minden asszonyok éke,

feljajong csontjaidban az emberi közösség.

 

Megtöltöd a világot, szélként bolyongva föl s le,

fürtjeid illatában a tenger dala zsongit;

földszínű, jókedélyű népek narancsfatörzse,

magányodban az összes magányok gyűlnek össze,

és szívednek alakja a könnycsepphez hasonlít.

 

Mint felhők gomolyagja, amely az ismeretlent

vonja maga után nagy, homályos csóvaképen,

tovább ér tetteidnél s dalaidnál a lelked,

s olyan, mint egy bokornyi sóhaj a rémületnek

igába kényszerítő ezeréves szelében.

 

Hasonlítasz a népi fazekas butykosokra,

melyeknek csupa báj és egyszerűség a máza;

mély demokráciád a falu ízeit ontja,

vidék szolgaleánya, díszed virág-vitorla

s kék madarakkal átszőtt agyag szomorúsága.

 

Bányászból s hóditóból állt valamennyi ősöd,

tágszivű és kemény faj csörgedeztette véred,

s az EMBER Don Domingo Sánderson volt elődöd;

nézem, hogyan vonulnak a láthatár fölött ők,

s látom rajtuk keresztül jövő viselkedésed.

 

A mély dolgok kitartó ereje él tebenned,

s mint térképi szerelmes, olvadsz be a Nyugatba;

iszonnyal teli sonkoly az ajkad és a melled,

s hasad elémidézi a dús szőlőgerezdet,

a halál óriási tőkéjére akasztva.

 

Ó, barátnő, barátnőm, barátnők legkülönbje,

olyan kedves, akárcsak a kenyér a szegénynek,

az élet zokogott, míg sírtál, világra jőve;

bilincs vagy, aki arra szolgál, hogy összekösse

a csillagok világát, mely zűrzavarba tévedt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://nokedlira.blogspot.hu

minimap