Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Romances : Románc arról, hogyan siratta fiait Córdobában don Gonzalo Gustios (Romance del gran llanto que don Gonzalo Gustios hizo alá en Córdoba Magyar nyelven)

Romances  portréja

Romance del gran llanto que don Gonzalo Gustios hizo alá en Córdoba (Spanyol)

Pártese el moro Alicante  

víspera de San Cebrián;

ocho cabezas llevaba,  

todas de hombres de alta sangre.

Sábelo el rey Almanzor,  

a recebírselo sale;

aunque perdió muchos moros 

piensa en esto bien ganar.

Mandara hacer un tablado  

para mejor los mirar;

mandó traer un cristiano  

que estaba en captividad,

como ante sí lo trujeron  

empezóle de hablar:

díjole: -Gonzalo Gustos,  

mira quien conocerás;

que lidiaron mis poderes  

en el campo de Almenar,

sacaron ocho cabezas,  

todas son de gran linaje.

Respondió Gonzalo Gustos:  

—Presto os diré la verdad.

Y limpiándoles la sangre  

asaz se fuera a turbar;

dijo llorando agramente:  

—¡Conózcolas por mi mal!

La una es de mi carillo;  

las otras me duelen más,

de los Infantes de Lara  

son, mis hijos naturales.

Así razona con ellas  

como si vivos hablasen:

—¡Sálveos Dios, Nuño Salido,  

el mi compadre leal!,

¿adónde son los mis hijos  

que yo os quise encomendar?

Mas perdonadme, compadre,  

no he por qué os demandar,

muerto sois como buen ayo,  

como hombre muy de fiar.

Tomara otra cabeza  

del hijo mayor de edad:

—¡Oh hijo Diego González,  

hombre de muy gran bondad,

del conde Garci Fernández  

alférez el principal,

a vos amaba yo mucho,  

que me habíades de heredar.

Alimpiándola con lágrimas  

volviérala a su lugar.

Y toma la del segundo,  

don Martín que se llamaba:

—¡Dios os perdone, el mi hijo,  

hijo que mucho preciaba;

jugador de tablas erais  

el mejor de toda España;

mesurado caballero,  

muy bien hablabais en plaza!

Y dejándola llorando  

la del tercero tomaba:

—¡Hijo don Suero González,  

todo el mundo os estimaba;

el rey os tuviera en mucho,  

sólo para la su caza!

¡Ruy Velázquez, vuestro tío,  

malas bodas os depara;

a vos os llevó a la muerte,  

a mí en cautivo dejaba!

Y tomando la del cuarto  

lasamente la miraba:

—¡Oh, hijo Fernán González,  

(nombre del mejor de España,

del buen conde de Castilla,  

aquel que vos baptizara),

matador de oso y de puerco,  

amigo de gran compaña;

nunca con gente de poco  

os vieran en alianza!

Tomó la de Ruy González,  

al corazón la abrazaba:

—¡Hijo mío, hijo mío,  

quién como vos se hallara;

gran caballero esforzado,  

muy buen bracero a ventaja;

vuestro tío Ruy Velázquez  

tristes bodas ordenara!

Y tomando otra cabeza,  

los cabellos se mesaba:

—¡Oh, hijo Gustios González,  

habíades buenas mañas,

no dijérades mentira,  

ni por oro ni por plata,

animoso, buen guerrero,  

muy gran heridor de espada,

que a quien dábades de lleno  

tullido o muerto quedaba!

Tomando la del menor  

el dolor se le doblaba:

-¡Hijo Gonzalo González,  

los ojos de doña Sancha!

¡Qué nuevas irán a ella  

que a vos más que a todos ama!

¡Tan apuesto de persona,  

decidor bueno entre damas,

repartidor en su haber,  

aventajado en la lanza!

¡Mejor fuera la mi muerte  

que ver tan triste jornada!

Al duelo que el viejo hace,  

toda Córdoba lloraba.

El rey Almanzor, cuidoso,  

consigo se lo llevaba

y mandaba a una morica  

lo sirviese muy de gana.

Esta le torna en prisiones  

y con amor le curaba;

hermana era del rey,  

doncella moza y lozana;

con ésta Gonzalo Gustios  

vino a perder la su saña,

que de ella le nació un hijo  

que a los hermanos vengara.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poesi.as

Románc arról, hogyan siratta fiait Córdobában don Gonzalo Gustios (Magyar)

Indul a mór Alicante

Szent Ciprián ünnepén,

nyolc levágott fej van nála,

mindegyik nemesi vér.

Almanzor király fogadja,

fogadja, hogy odaér,

bár sok mór harcost veszített,

örvendezik a vezér.

Palánkra szögezi őket

a várkapu szélinél,

egy fogoly keresztényért küld,

hátha ráismer szegény,

amikor elébe hozzák,

a vén rabhoz így beszél:

- Gonzalo Gustios, nézd meg,

nézd meg, ki e nyolc személy,

kiket mórjaim levágtak

Almenárnak mezején,

nyolc fej vagyon itt kitűzve,

mindegyik nemesi vér. -

Gonzalo Gustios így szólt:

- Igazat felelek én. -

Vértől megtisztítja őket,

rettenet ül a szemén,

keserű könnyeket hullat:

- Jaj nekem, jaj én szegény!

egyik mintha magam volnék,

szemem rájuk nézni fél,

hét infáns, kit külde Lára,

hét fiacskám, egy se él. -

Szól hozzájuk, mintha bennük

élőn lüktetne a vér:

- Istenem, Nuño Salido,

szívem társa, drága vén,

gyerekeim hová lettek,

sorsuk kezedbe tevém?

Én komám, dehogyis bántlak,

Almenárnak mezején,

jó nevelő, velük haltál,

végveszélyben hű segély. -

Fejét legnagyobb fiának

kezébe veszi a vén:

- Fiam, Diego González,

csupa jóság és erény,

Garci Fernándeznél zászlós,

mind dárdaél, vaskemény,

mindent örököltél volna

tőlem, ami csak enyém. -

Könnyáztatva teszi vissza,

tisztán pihenjen helyén.

Fejét veszi másodiknak,

don Martínnak hívták élve:

- Jaj fiacskám, én fiacskám,

miért száll lelked az Égbe,

kockavetésben legelső,

Spanyolhon legjobb vitéze,

szerény, de ügyesen szóló,

ki mindenkit megigézel -

Aztán harmadik fiának

fejét veszi a kezébe:

- Fiam, Suero González,

valál e világ reménye,

M a legszebb vadat vitted

mindig királyunk elébe!

Gonosz bátyád, Ruy Velázquez,

hamis nászra, rút veszélyre,

téged a halálba, engem

lökött tömlöc fenekére! -

Nyúlván a negyedik fejhez

búsan néz lehunyt szemére:

- Oh, fiam, Fernán González

(hallgattál gyönyörű névre,

Kasztília grófja adta

keresztatyaságot kérve),

vadkan, medve megölője,

kit száz dalia kisére,

nem mentél alantas néppel

soha utcára, se térre! -

Ruy González fejét fogja,

teszi, hol ver szíve vére:

- Én fiacskám, én fiacskám,

senki se múlt felül téged,

mily lovag, dárdát hajító

egyenest a magas égnek,

gonosz bátyád Ruy Velázquez

nászával tört rád a végzet. -

Veszi fejét hatodiknak,

mellét verve, haját tépve:

- Fiam, Gustios González,

mily nagy vala ügyességed,

hazugságon sose fogtak,

ezüst, arany nem igézett,

jó harcos, csatában bátor,

örökké emleget téged,

aki szablyád megismerte,

bénán maradt, vagy elvérzett. -

Veszi fejét legkisebbnek,

szívébe kettős kín tépett:

- Fiam, Gonzalo González,

doña Sancha szemefénye!

Úgy szeretett, ahogy senkit,

te voltál szíve reménye!

Asszonyok közt mily enyelgő,

termetre mily nyalka, délceg,

mindenét másoknak osztó,

jó dárdáid célba értek.

Fájva fáj e szörnyű látvány,

inkább haltam volna én meg! -

Az öreg nagy gyászát látván

vele sírt Córdoba népe.

Almanzor, a király akkor

vigyázott a megtört vénre,

egy mór lánykát külde néki,

hogy enyhüljön szenvedése.

Ez szelíden rabul ejti,

csókja balzsam mély sebére,

üde, szép lány, víg beszédű,

Almanzor király testvére,

Gonzalo Gustios kínja

ővele csillapult végre,

bosszút állni fiat nemzett,

ki hallgat Mudarra névre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap