Romances : Romance veinticinco: Pavor de los condes de Carrión
Romance veinticinco: Pavor de los condes de Carrión (Spanyol)Acabado de yantar, la faz en somo la mano, durmiendo está el señor Cid en el su precioso escaño. Guardándole están el sueño sus yernos Diego y Fernando, y el tartajoso Bermudo, en lides determinado. Fablando están juglerías, cada cual por hablar paso, y por soportar la risa puesta la mano en los labios, cuando unas voces oyeron que atronaban el palacio, diciendo: "¡Guarda el león! ¡Mal muera quien lo ha soltado!" No se turbó don Bermudo; empero los dos hermanos con la cuita del pavor de la risa se olvidaron, y esforzándose las voces, en puridad se hablaron y aconsejáronse aprisa que no fuyesen despacio. El menor, Fernán González, dio principio al fecho malo; en zaga al Cid se escondió, bajo su escaño agachado. Diego, el mayor de los dos, se escondió a trecho más largo, en un lugar tan lijoso, que no puede ser contado. Entró gritando el gentío y el león entró bramando, a quien Bermudo atendió con el estoque en la mano. Aquí dio una voz el Cid, a quien como por milagro se humilló la bestia fiera, humildosa y coleando. Agradecióselo el Cid, y al cuello le echó los brazos, y llevólo a la leonera faciéndole mil falagos. Aturdido está el gentío viendo lo tal; no catando que entrambos eran leones, mas el Cid era el más bravo. Vuelto, pues, a la su sala, alegre y no demudado, preguntó por sus dos yernos su maldad adivinando. —Del uno os daré recaudo, que aquí se agachó por ver si el león es fembra o macho. Allí entró Martín Peláez aquel temido asturiano, diciendo a voces: —¡Señor, albricias, ya lo han sacado! El Cid replicóle: —¿A quién? Él respondió: —Al otro hermano, que se sumió de pavor do no se sumiera el diablo. Miradle, señor, dó viene; empero facéos a un lado, que habéis, para estar par dél, menester un incensario. Agraviáronse los condes, con el Cid quedan odiados; quisieran tomar sobre él la deshonra de ellos ambos.
|
Huszonötödik románc Carrión grófjainak gyávaságáról (Magyar)Begyűjtvék már mind a dézsmák az utolsó szemig éppen, Cid úr jó álomba hullott gyönyörűszép karszékében. Álmát vejei vigyázzák, Diego, Rodrigo ébren, és a dadogós Bermúdo viadalra mindig készen. Jokulátorokról szólnak, kezük szájuk elé téve, nehogy hangos nevetésük jusson jó uruk fülébe, mikor kiáltozás támad, mintha szállna földön-égen: „Elszabadult az oroszlán! Ki tette, átkozott légyen!" Nem ijedt meg don Bermúdo, ám a két testvér szivében rettentő rémület lobban, nevetést feledve régen és hangjukat visszafogva titokban szólnak aképpen, hogy tanácsos volna onnét továbbállniok serényen. Az ifjabb, Fernán Gonzáles, nagyot ugrott ijedtében, és odabújt, ahol jó Cid aludt drága karszékében. Diego, az idősebbik, máshová bújt nagy féltében, olyan helyre csusszant ő be, hogy arról szólni is szégyen. Kiabáltak a sok szolgák, üvölt a vad odaérve, don Bermudo kardot rántva állt a fenevad elébe. Ám akkorát kiáltott Cid, mintha volna csoda téve, hogy farkát a vad behúzva s megjuházva ment helyére. Nyakát Cid úr megpaskolván elvezette ketrecébe, kedveskedvén ezer módon, amíg vele odaére. Elképedtek mind a szolgák, és gondolták, Cidre nézve, hogy a másik oroszlánnak van oka, hogy emezt félje. Amaz vidáman tért vissza a belső terembe lépve, két veje hollétét kérdi, vagyon róluk rossz sejtése. - Az egyik, már tudom, hol van, itt húzta meg magát éppen, hím vagy nőstény az oroszlán, azt sem tudta ijedtében. Belépett Martin Peláez, Asztúria jó vitéze, kiáltván: - Uram, kihúzták, ám kicsit büdös szegényke! Kérdezi Cid: - Kit húztak ki? - Másik vejed, megvan végre, rémültében oda pottyant, hová az ördög se tér be. Nézzed, uram, imhol jő már, nehogy lépj a közelébe, füstölő kell, fürdővíz kell, hogy szaga orrod ne érje. - A két úrfi morgolódik, elégtételt hogyan végyen, félszüket hárítván Cidre marja mindkettőt a szégyen.
|