Rossetti, Ana: La tua voce come il coro delle sirene di Ulisse m’incatena…

No era en su auricular –como un rígido hibisco–

donde tus amenazas en ruego se vertían,

ni tan sólo a su lacre acribillaba

la guerra de tus labios con sus tretas.

Ni los anillos firmes del cable reluciente

eran única vía a tu febril mensaje,

ni la fíel grabadora

de algún contestador

su destino final e intransferible.

No.

No era sólo al teléfono

a quien tu habilidad de amante convencía,

porque yo te escuchaba.

Y así supe del turbador anuncio

de tu voz descubriendo cómo debia nombrarte

y en dónde y a qué hora esta tarde estarias.

Nem a kagylóban –a rideg mályvatölcsérben–

fordultak kérlelőre fenyegetéseid,

nem is a burkát lyuggattad szitává

ajkadról záporozó fondorlataiddal.

Nem a csillogó zsinór merev gyűrűi

lettek lázas üzeneted számára

a végső, az egyetlen út,

nem is a hű rögzítő

valahol egy felvevőn.

Nem.

Nem csak a telefont

győzted meg a szeretők leleményével,

mert én is hallottalak.

S így értesültem lassanként hangod

zavarba ejtő tartalmából, hogy nevezzelek,

hol és hány órakor leszel ott ma este.