Rossetti, Ana: Se penso a come ho speso male il mio tempo...

Le envié mensajeros

Con gardenias, bombones

y libros de poemas; telegramas

diciéndole: te quiero,

y todos los domingos, cuando se despertaba,

hice sonar su disco favorito.

Yo creí muy romántico ocultar mi remite,

y que el desinterés una fórmula fuera

de amar refinadísima

–y quizá, dado el caso, la única posible–.

¡Qué pérdida de tiempo!

Alguien con él comparte

mis ramos, mis pasteles y mis rimas,

y no me extrañaría –puesto que son anónimos–

que encima se jactara de elegir mis envíos

y pagarlos.

Ahora cada domingo,

me sé de sobra cuando se despiertan

y no pongo la música.

Bajo a la portería, pulso el timbre

Y no paro hasta que los interrumpo.

A postással küldtem neki

gardéniát, bonbont

és verseskönyvet; táviratban

mondtam neki: szeretlek,

és vasárnaponként, mikor ébredezett,

föltettem mindig a kedvenc lemezét.

Oly romantikusnak véltem, hogy lehagyom a feladót,

azt hittem, az érdeknélküliség roppant

választékos szerelmi jel

— vagy, adott esetben, az egyetlen lehetséges út talán.

Micsoda időpazarlás!

Valakivel osztozik

csokraimon, süteményeimen, rímeimen,

s nem lepne meg – mivel névtelenek –

ha még hencegne is vele, hogy ő választotta és fizette

küldeményeimet.

Vasárnaponként most már

mindig tudom előre, mikor ébrednek,

és nem teszek föl zenét.

Lemegyek a kapuhoz, fölcsengetek,

és addig tartom lenyomva, amíg abba nem hagyják.