Saavedra, Angel de: Sevilla (részlet) (Sevilla (detalle) Magyar nyelven)

A la capital risueña

de la andaluza comarca,

que Hércules fundó de Betis

sobre las fecundas aguas,

 

la que cercó Julio César

de muros y torres altas,

la que ganó San Fernando

con Garci-Pérez de Vargas;

 

a la opulenta Sevilla,

la del encantado alcázar,

la del magnífico templo,

la de la torre gallarda,

 

emporio de la riqueza,

de claros ingenios patria,

y que en los brazos dormía

de la paz en la abundancia,

 

llega de cálido polvo,

dejando en pos nube blanca,

que los caños de Carmona

a la vista borra y tapa,

 

un anhelante correo

en una sudosa jaca,

cuyo ijar la espuela rompe,

y a quien da un látigo alas.

 

El rostro como de azufre,

los ojos como de brasa,

demuestran que es mensajero

de peligros y desgracias.

 

En corto momento esparce

nuevas de tal importancia,

vértigo tan repentino,

y tan mágicas palabras,

 

que la ciudad toda altera,

que la ciudad toda alarma,

y la dormida laguna

en mar borrascoso cambia.

 

Súbito clamor confunde

las antes tranquilas auras,

y agitado el pueblo inmenso

hierve en las calles y plazas.

 

Plebeyos, nobles y grandes,

canónigos, hombres de armas,

frailes, doctores, artistas,

traficantes y garnachas,

 

solo un cuerpo humano forman

donde solo vive un alma,

que un solo afán precipita,

y que un solo grito lanza.

 

No hay ya opuestos intereses,

no hay ya clases encontradas,

no hay ya distintos deseos,

no hay ya opiniones contrarias,

 

ni más pasión que la ira,

ni más amor que la patria,

ni más anhelo que guerra,

ni más grito que «¡Venganza!»

 

Palacios, talleres, templos,

conventos, humildes casas,

academias, tribunales,

lonjas, oficinas, aulas,

 

tórnanse en cuartel inmenso,

donde solo crujen armas,

solo retumban tambores,

solo se alistan escuadras.

 

Plumas, estevas, ciriales,

pesos, báculos y varas,

y hasta abanicos y agujas

se convierten en espadas.

 

En guerra y muerte terminan

de los templos las plegarias,

terminan en guerra y muerte

los procesos y contratas.

 

En guerra y muerte concluyen

de amor las dulces palabras,

y desde el sabio discurso

hasta las vulgares charlas.

 

«¡Vamos a matar franceses!»,

prorrumpe con fiera audacia

turba de inocentes niños,

que hace fusiles de caña.

 

«¡Vamos a matar franceses!»,

dice el anciano, que arrastra,

del báculo con la ayuda,

de un siglo entero la carga.

 

«¡Vamos a matar franceses!»,

grita el joven, que la espalda

del potro indómito oprime,

blandiendo una antigua lanza.

 

De la gran ciudad cabeza,

la gigantesca Giralda,

con lengua de eterno bronce,

cuya voz seis leguas anda,

 

al huracán ensordece,

sobrepuja a las borrascas,

conmueve la baja tierra

y el firmamento traspasa,

 

guerra, pregonando al mundo,

a guerra convoca y llama

a toda la Andalucía,

a toda la extensa España.

 

Y ciñe la erguida frente,

al llegar la noche opaca,

de una corona de hogueras,

que viento y lluvias no apagan:

 

bandera del fuego santo

que se ha encendido a sus plantas,

cráter del volcán tremendo,

que en la gran Sevilla estalla.

Andalúzia

tartomány fővárosába,

mit Herkules rakott Betis

dús vize fölé a tájba,

 

majd Julius Caesar óvott,

falak, tornyok mögé zárta;

nyert Garci-Pérez de Vargas

Szent Ferdinánddal csatázva,

 

a pompázó kastélyokkal

elvarázsolt Sevillába,

hol gyönyörű templomoknak

fut az égre délceg ága,

 

a temérdek kincset óvó,

fényes szellemek honába,

melynek békesség és bőség

védő karján szunnyad álma,

 

jön, forró porral borítva,

ködfelhőt rugtatva hátra,

mely sűrüdő fátylat sző a

carmonai csatornákra,

 

nyargal egy futár az úton

izzadó kancán, zihálva,

sarkantyú a ló szügyén, és

száll az ostor, mint a szárnya.

 

Ég a hírnök szeme, lángol,

kénszínű az arca, sárga,

rajta van a sorscsapások

vészre intő zordon árnya.

 

Pillanat, s oly fontos hírt fog

szerte-szét kürtölni szája,

oly hirtelen szédülettel

rettennek meg hallatára,

 

hogy a bűvös szavak híre

az egész várost bejárja,

s lesz az alvó lagunából

viharos, vad tenger árja;

 

és a néma levegőt úgy

fölkavarja majd a lárma,

zsivajogva forr a város

terek, utcák zeg-zugába.

 

Polgárok, nemesség, grandok,

kanonok, lovag, barát, a

kereskedő, színész, orvos,

a jog taláros bírája,

 

mind egy testté olvad össze,

melyből egy lélek szavára

egyetlen vágy láza tombol,

egy kiáltás tör világra.

 

Megszűnt már a szembenálló

osztályok meddő vitája,

eggyé lett a széthúzó dac,

összeforrt egyféle vágyba,

 

nincs más érzés, csak haragvó,

csak a hon a szívek álma,

csak a háborúra szomjas,

csak a vérbosszút kívánja.

 

Iskola, palota, klastrom,

műhely, polgárok lakása,

akadémia, bíróság,

bolt, hivatal, Istenháza,

 

mind megannyi fegyverekkel

csattogó komor kaszárnya,

hol dübörgő dob pereg csak,

új csapat gyűl egyre-másra.

 

Ekeszarv, toll, gyertyatartó,

sulykolófa, bot s a pálca,

legyező, de még a tű is

kard gyanánt sujtolna, vágna.

 

Háborút, halált rebesget

templomos hívők imája,

háborút és halált írnak

traktus és pör zárszavába,

 

háborút, halált mond végül

a szerelmes vallomása,

a bölcs szónokok beszéde,

csevegők víg társasága.

 

Fel! Pusztítsd a franciákat!

A bátrak vad jelszavára

az ártatlan gyermek-nép is

nádból puskát fabrikálna.

 

Fel! Pusztítsd a franciákat! -

szól az agg, ki bottal járva

vonszolódik már, és száz év

terhét hordja görbe válla.

 

Fel! Pusztítsd a franciákat!

Az ifjú is ezt kiáltja.

míg szeszélyes lóra pattan,

jobb kezébe régi lándzsa.

 

A nagy város feje, torka.

a gigantikus Giralda,

örök bronznyelvével, melynek

hat mérföldig csapkod árja,

 

fergeteget siketítve,

az orkánt túlordibálva,

megindítva lenn a földet,

fenn a kék eget bejárva,

 

háborút kiált világgá, -

háborúba hív, csatába,

egész Andalúziát és

nagy Spanyolhont harcba várja.

 

És midőn az éj közelget,

zúghat szél, eső, hiába,

fölemelt, zord homlokát ő

máglyatűzzel koronázza:

 

a szent tűz rőt zászlajával,

mely a földön gyullad lángra,

mint okádó szörnyű kráter

robban rá nagy Sevillára.