Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Sabugal, Noemí González: Szókretész meggyilkolása (részlet) (El asesinato de Sócrates (detail) Magyar nyelven)

Sabugal, Noemí González portréja

El asesinato de Sócrates (detail) (Spanyol)

Desde allí no se oía nada. El silencio era completo a pesar de la nota discordante de algún pájaro. Los pitidos de los coches y los gritos de los repartidores habían quedado abajo, en la ciudad que se enroscaba a sus pies como el garabato de un niño. Los edificios estaban envueltos en una neblina pegajosa. En algunas partes había desgarrones que dejaban pasar el sol. Era una humedad cuajada, llena de agujeros de luz.

Robles se desabrochó el abrigo y apoyó los codos en la valla de madera que delimitaba el mirador de la Loma Azul. La ciudad era algo sin relieve. Tejados, calles, la orgullosa catedral. Había cientos, miles de ciudades como ésa. Parecía algo aplastado, manchas de color en una paleta.     

La ciudad sabría algo más de sí misma en unas horas. No mucho, sólo un poco más. Habría indignación, discusiones airadas en los bares, alguna manifestación, y después nada. El reemplazo de unos días por otros. Se encogerían de hombros y pasarían a otra cosa. Él también lo haría. Seguirían adelante con sus pequeños negocios, sus pequeñas traiciones, sus pequeñas mentiras. Pequeñeces de una ciudad pequeña.

Un ruidoso grupo de estorninos cayó desde el cielo. Exhibieron su vuelo irregular y se perdieron tras los árboles. La niebla estaba desapareciendo. Quedaban bordes difusos por el este y el sur. Las manos del viento la habían desgarrado como algodón de azúcar. Ahora se veía mejor el humo de las chimeneas, los coches que pasaban por la ronda. Al fondo, las naves brillantes del minúsculo polígono industrial. Bajo los tejados de chapa imaginaba a los obreros transportando carga, soldando metal. Cansados y sudorosos, yendo de acá para allá, aún dormidos. ¿Acaso recordaban que habían muerto dos hombres? Hacía ya tanto tiempo que ni les importaba. ¿Y a él?

Una chica pasó corriendo a su lado. Su culo gordo tiraba de ella hacia atrás y su coleta saltaba de un lado a otro. Se cruzó con una vieja que llevaba un abrigo de paño negro y hablaba sola, riendo a ratos. No había nadie más, y pronto ambas desaparecieron en la espesura. Los árboles pelados, con sus ramas como nudillos, eran los únicos que le rodeaban ahora. En algunos había pequeñas yemas verdes. Se acercaba el buen tiempo y todo se movía. Bajo la tierra se agitaban las crisálidas de los gusanos y se rompían los huevos de los mosquitos y los saltamontes, el movimiento de las ninfas hacía crujir las agallas. Recordaba haber leído sobre eso en un libro que le había regalado a su hija. Por supuesto no le había hecho ni caso y había seguido con su barbie.

Todo se renovaba, pero la ciudad tenía su propio tiempo. Despacio. Ellos no eran los insectos que morían en invierno dejando crías para estrenar vida al año siguiente. Se aferraban a sus costumbres, a sus cañas en el bar, la televisión. Para que nada cambiara.

El ruido de un avión rompió el silencio. Acababa de despegar del aeropuerto y aún no había cogido suficiente altura. Lo observó hasta que se convirtió en una cruz lejana. Sobre el cielo dejó su estela de agua congelada.

Volvió la vista a la ciudad. Habría deseado grabarlo todo en su mente. Cada detalle. Buscó al oeste el barrio del Ferro y la cremallera de las vías del tren que lo separaba del resto. Algunos edificios aún conservaban los viejos tejados de pizarra. Esta regularidad se rompía por el norte, en el que despegaba una nueva zona, marcada por las siluetas de las grúas. Pronto el barrio cambiaría por completo. Un poco más hacia el sur empezaba el curso urbano del río, marcado por una hilera de chopos que continuaba hasta su salida de la ciudad. La fachada azul del hospital se destacaba en esa parte y también la urbanización Cuatro Rosas, un poco más abajo. Sus casas gemelas parecían un juego óptico, como si hubieran colocado un espejo al otro lado de la calle.

Miró el reloj. Se hacía tarde. El cielo se había vuelto de un gris luminoso y el viento había cambiado de dirección y le azotaba la cara. Se envolvió en el abrigo y tomó el camino que bajaba hasta la ciudad. 



FeltöltőP. T.
KiadóAlianza Editorial
Az idézet forrásaEl asesinato de Sócrates
Megjelenés ideje

Szókretész meggyilkolása (részlet) (Magyar)

Odáig már semmi sem hallatszott fel. Teljes volt a csend, mégha valami madár hangja fel is hangzott oda nem illő módon. Az autódudák lármája és az áruszállítók kiáltásai odalent maradtak, a városban, amely most úgy terült el a lábainál, mintha egy gyerek firkálta volna a földre. Tapadós köd ölelte körül a házakat. Néhány helyen a köd szétszakadt, átengedte a napfényt. A pára mintha megalvadt volna és tűszúrásnyi lyukakon át megtöltötte a fény.

            Robles kigombolta a kabátját, rákönyökölt a Loma Azul kilátóját körbefogó léckerítésre. Semmi feltűnő nem látszott a városon. Tetők, utcák, egy büszke katedrális. Száz másik olyan város van még mint ez, talán ezer is. Minden laposnak tűnt, mint a festékfoltok a palettán.

            Még néhány óra, és ez a város megtud valamit önmagáról. No nem valami sokat, épp csak egy kicsivel többet, mint eddig. Lesz egy kis felháborodás, a bárokban ingerült vitákra kerül majd sor, lesz esetleg egy tüntetés, és ezzel vége is. Jön egy új nap, és olyan lesz, mint a többi. Mindenki vállat von, és megy a dolgára. Ő is ezt fogja tenni. Folytatják a kis üzleteiket, kis árulásaikat, kis hazugságaikat. Egy kis város kicsinyes dolgait.

 

            Lármás sergélycsapat bukott alá az égből. Bemutatták szabálytalan repülőtudományukat, aztán eltűntek a fák mögött. Lassan felszállt a köd. Homályos foltok csak keleten és délen maradtak.A szél ujjai úgy szaggatták a ködöt, mint a vattacukrot. Már jobban kivehető volt a kémények füstje és a körgyűrűn haladó autók. A háttérben a kis ipari negyed csarnokai csillogtak. Maga előtt látta a munkásokat, amint szállítják és heggesztik a fémet. Fáradtak, izzadtak, még álmosan jönnek mennek. Emlékeznek-e arra, hogy meghalt két ember? Olyan régen volt, hogy már nem is érdekli őket. És őt magát érdekli-e még?

            Elfutott mellette egy lány. Terjedelmes feneke volt, ez lehúzta, a copfja ide-oda lengett. Átfutott egy fekete szövetkabátot viselő öregasszony előtt, aki magában beszélt és néha felnevetett. Rajtuk kívül nem járt arra senki és ők ketten is hamarosan eltűntek, eltakarta őket a sűrűség. Már csak a lehullott lombú fák vették körül, a csupasz ágak görcsei izületekre emlékeztettek. Néhány ágon apró zöld rügyek jelentek meg. Közeledett a jó idő, minden mozgásba lendült. A föld alatt mozgolódni kezdtek a rovarok lárvái, a szúnyogok és szöcskék álcái megpattantak, a bábok mozgolódása megrepesztette a héjakat. Emlékezett rá, hogy olvasott ezekről a dolgokról, egy könyvben, amelyet a lányának vett ajándékba. Aki természetesen ügyet se vetett rá, tovább játszott a Barbijával.

            Minden megújult, de a városnak más volt a ritmusa. Lassabb. Az emberek nem rovarok, akik télen elpusztulnak, de hátrahagyják utódaikat, akik a következő évben újrakezdik az életet. Az emberek makacsul ragaszkodnak a szokásaikhoz, a kocsmában lehajtott sörhöz és a televízióhoz. Ragaszkodnak hozzá, hogy semmi ne változzon.

            Repülőgép zaja törte meg a csendet. Most szállt fel a repülőtérről és még nem érte el a szükséges magasságot. Addig nézte, amíg már csak távoli keresztnek látszott. Nyomában ott maradt az égen a fagyott vízcseppekből álló csík.

            Megint a város felé fordította a tekintetét. Szerette volna mindenestül az agyába vésni. Minden részletét. Pillantása megkereste a keleti oldalon a Ferro negyedet és a vasúti síneket, amelyek elválasztották a város többi részétől. Néhány házon még megmaradtak a régi palatetők.Észak felé aztán megtört ez a rend, ott egy új negyed volt születőben, a daruk körvonalai jelezték a helyét. Hamarosan átalakul az egész környék. Egy kicsivel délebbre kezdődött a folyó városi szakasza, partján fekete nyárfák sora kíséri, amíg csak el nem hagyja a várost. A kórház kék homlokzata errefelé bukkant fel és, egy kissé lejjebb, a Négy Rózsa negyed is. Az ikerházak miatt optikai játéknak tűnt az egész, mintha az utca túloldalán csak egy tükör lett volna.

            Órájára nézett. Későre járt. Az ég színe ragyogó szürkébe váltott, a szél iránya megfordult, most egyenesen az arcába csapott. Összehúzta magán a kabátot és elindult lefelé a városba vezető úton.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaSzókretész meggyilkolása

minimap