Salinas, Pedro: Érezni, másban is (Que alegría, vivir Magyar nyelven)
|
Que alegría, vivir (Spanyol)Qué alegría, vivir sintiéndose vivido. Rendirse a la gran certidumbre, oscuramente, de que otro ser, fuera de mí, muy lejos, me está viviendo. Que cuando los espejos, los espías, azogues, almas cortas, aseguran que estoy aquí, yo, inmóvil, con los ojos cerrados y los labios, negándome al amor de la luz, de la flor y de los nombres, la verdad trasvisible es que camino sin mis pasos, con otros, allá lejos, y allí estoy besando flores, luces, hablo. Que hay otro ser por el que miro el mundo porque me está queriendo con sus ojos. Que hay otra voz con la que digo cosas no sospechadas por mi gran silencio; y es que también me quiere con su voz. La vida -¡qué transporte ya!- ignorancia de lo que son mis actos, que ella hace, en que ella vive, doble, suya y mía. y cuando ella me hable de un cielo oscuro, de un paisaje blanco, recordaré estrellas que no vi, que ella miraba, y nieve que nevaba allá en su cielo. Con la extraña delicia de acordarse de haber tocado lo que no toqué sino con esas manos que no alcanzo a coger con las mías, tan distantes. Y todo enajenado podrá el cuerpo descansar, quieto, muerto ya. Morirse en la alta confianza de que este vivir mío no era sólo
mi vivir: era el nuestro. Y que me vive otro ser por detrás de la no muerte.
|
Érezni, másban is (Magyar)Érezni, másban is élünk, míly gyönyörűség, s a roppant hitnek magamat vakon általadni, hogy rajtam kívül, nagyon messze, más is életem éli. Mikor a kém jelenti, a tükörkép - a foncsor, a csonka lélek -, hogy én még itt állok mozdulatlan, szemem lehunyva és ajkam lezárva, a virág, fény s nevek szerelmétől magamat megtagadva, a színigazság, hogy egyet se lépve, másokkal messze járok, ott nagyon messze, s ott virágot, fényt csókolgatva beszélek. Mert máson át nézem én a világot, s a másik pillantása szeret engem, és mert egy másik hang beszél helyettem, melyet nem is gyanít nagy némaságom, hiszen engem ez a hang is szeret. Micsoda mámor élni - tetteimről nem is tudok, a másik hajtja végre, s két életet él, az övét s enyémet, s amikor szól nekem homályos égboltról, fehér vidékről, eszembe jut az ismeretlen csillag, melyre nézett, s a hó, mely havazott az ő egéből. S különös öröm: érinteni érzem, amit nem is érintettem soha, csak más kezével, és mégis elérem az enyémmel, mely most oly messze nyúlik. Már teljesen idegenül heverhet, békességben a halott test. Szilárdan halhatott meg a hitben, hogy ez a muló élet sohse volt csak
az enyém: kettőnké volt, s sorsom éli valaki más az örökéleten túl.
|