Salinas, Pedro: Érezni, másban is (Que alegría, vivir Magyar nyelven)

Qué alegría, vivir

sintiéndose vivido.

Rendirse

a la gran certidumbre, oscuramente,

de que otro ser, fuera de mí, muy lejos,

me está viviendo.

Que cuando los espejos, los espías,

azogues, almas cortas, aseguran

que estoy aquí, yo, inmóvil,

con los ojos cerrados y los labios,

negándome al amor

de la luz, de la flor y de los nombres,

la verdad trasvisible es que camino

sin mis pasos, con otros,

allá lejos, y allí

estoy besando flores, luces, hablo.

Que hay otro ser por el que miro el mundo

porque me está queriendo con sus ojos.

Que hay otra voz con la que digo cosas

no sospechadas por mi gran silencio;

y es que también me quiere con su voz.

La vida -¡qué transporte ya!- ignorancia

de lo que son mis actos, que ella hace,

en que ella vive, doble, suya y mía.

y cuando ella me hable

de un cielo oscuro, de un paisaje blanco,

recordaré

estrellas que no vi, que ella miraba,

y nieve que nevaba allá en su cielo.

Con la extraña delicia de acordarse

de haber tocado lo que no toqué

sino con esas manos que no alcanzo

a coger con las mías, tan distantes.

Y todo enajenado podrá el cuerpo

descansar, quieto, muerto ya. Morirse

en la alta confianza

de que este vivir mío no era sólo

mi vivir: era el nuestro. Y que me vive

otro ser por detrás de la no muerte.

Érezni, másban is

élünk, míly gyönyörűség,

s a roppant

hitnek magamat vakon általadni,

hogy rajtam kívül, nagyon messze, más is

életem éli.

Mikor a kém jelenti, a tükörkép

- a foncsor, a csonka lélek -, hogy én még

itt állok mozdulatlan,

szemem lehunyva és ajkam lezárva,

a virág, fény s nevek

szerelmétől magamat megtagadva,

a színigazság, hogy egyet se lépve,

másokkal messze járok,

ott nagyon messze, s ott

virágot, fényt csókolgatva beszélek.

Mert máson át nézem én a világot,

s a másik pillantása szeret engem,

és mert egy másik hang beszél helyettem,

melyet nem is gyanít nagy némaságom,

hiszen engem ez a hang is szeret.

Micsoda mámor élni - tetteimről

nem is tudok, a másik hajtja végre,

s két életet él, az övét s enyémet,

s amikor szól nekem

homályos égboltról, fehér vidékről,

eszembe jut

az ismeretlen csillag, melyre nézett,

s a hó, mely havazott az ő egéből.

S különös öröm: érinteni érzem,

amit nem is érintettem soha,

csak más kezével, és mégis elérem

az enyémmel, mely most oly messze nyúlik.

Már teljesen idegenül heverhet,

békességben a halott test. Szilárdan

halhatott meg a hitben,

hogy ez a muló élet sohse volt csak

az enyém: kettőnké volt, s sorsom éli

valaki más az örökéleten túl.