Schopf, Federico: Egy költő arcképe (Retrato de una poeta Magyar nyelven)

Parece un rostro germinando de la tierra elevado por el agua y su propio crecimiento desde el surco arado, por este cuello sostenido ahora que a crecer empieza en un paraje fértil, entre geranios de la roca roja, entre gencianas de una hortelana ante la ronca lluvia, estremeciente de girasoles, con prolongaciones erguidas del cabello que al atravesar la piel se estira hacia la eternidad como hilo de una fuente.
Este rostro multiplicando el agua en pequeños aposentos interiores hasta vertirla en ruido leve; este rostro en que se eleve un par de ojos, girasoles que maduran ciegos bajo un cielo de cobalto espeso, quemadura opaca ofrecida a las manos y que el viento apenas mueve; un rostro hinchando sus arterias que calladamente beben, uno que en silencio crece hasta madurar su promesa en desgranadas hojas sobre un suelo que no muere, y no obstante permanece.

Hasonlít egy archoz, amint éppen a földből sarjad, a víz és önnön növekedése emeli ki a felszántott barázdából, csupán a nyak tartja most, hogy növekedni kezd a termékeny tájban, a vörös sziklákon kibújt muskátlik, egy kertészlány tárnics-virágai közt, a rekedt eső előtt, napraforgókkal rezeg, a hajszálak felmeredő nyúlványaival, amint a bőrön áthatolva egy forrás vízereiként ácsingóznak az örökkévalóság felé.
Ez az arc kis belső kamráiban sokszorozza a vizet, amíg csak könnyű nesszel ki nem buggyan: ebből az arcból egy szempár domborodik, két vakon érlelődő napraforgó a sűrű kobalt ég alatt, kezeknek felkínált homályos égési seb és alig rezzenti a szél, duzzadnak artériái, hallgatagon isznak, arc, amint csöndben növekszik, amíg csak meg nem érleli ígéretét, levelei leperegnek a talajra, amely meg nem hal, ám fennmarad mégis.