Silva Valdés, Fernán: A vadcsikók (Los potros Magyar nyelven)

Son cuatrocientos potros
trotando, trotando, trotando.
Van como una tormenta
hecha de un trueno largo
de una nube parda;
de cuatrocientos potros
-casi todos de pelos oscuros-
van como una tormenta
con relámpagos tordillos blancos.

Jinetes en caballos ha tiempo arrocinados;
sacudiendo los ponchos de calientes colores,
mal doblados en pliegues y colgantes del brazo,
con silbidos y voces
los troperos los van azuzando. 

Asi marchan los potros,
trotando, trotando, trotando.
Cuando encuentran un río
lo vadean a nado,
y por unos momentos solamente se ven
las cabezas ansiosas a flor de agua boyando.
Al salir a la orilla,
jadeantes y empapados,
agachan las orejas, se sacuden las crines,
relinchan unos cuantos,
y en seguida, otra vez,
son cuatrocientos potros
trotando, trotando, trotando. 

Cuando llegue la noche, cumplida la jornada
-previendo una posible disparada de potros-,
los troperos harán cuatro fuegos bien grandes
que arderán a la vez en las puntas del campo;
luego, mientras vigile quien se quede de ronda,
hombres y animales buscarán el descanso;

y los potros salvajes dormirán sin saber
que su albedrío ha muerto,
¡y que lo están velando!

Négyszáz vadló egy csapatban:
ügetnek, ügetnek, ügetnek,
mint mikor egy barna felhő
hosszú mennydörgése reszket
a viharban, fergetegben.
Négyszáz vadcsikó, csapatban,
a legtöbbjük barnaszőrű,
de villámlik néhány fehér
foltja is e fergetegnek.

Régen betört lovak hátán: lovaskíséret.
A meleg, tarka-csíkos ponchók lengnek-libegnek
hanyagul összehajtva kantárt rántó karon.
Csikósfütty, kurjantások,
rohan a lósereglet.

A csikók így vonulnak,
ügetnek, ügetnek, ügetnek
és átúsznak a folyókon
ott, ahol gázlóra lelnek
és a víz színe néhány percre
virágos rétje lesz a megriadt lófejeknek.
Majd mikor a partra érnek,
ázottan s zihálva egyre,
sörényüket kirázzák, a fülük hátravetve,
felnyerít némelyik, de kelnek
máris útra, tovább, újra,
négyszáz vadcsikó csapatban:
ügetnek, ügetnek, ügetnek.

S majd ha leszáll az este, mert vége már a napnak
– hogy a legelő csikók szerte ne fussanak –
négy sárga-piros lángú hatalmas tüzet raknak
a csikósok a tábor sarkán a szegletekre,
hogy aztán (amíg őrt áll, kit kijelöltek erre),
nyugváshoz jusson ember és állat lepihenve.

A vad csikók alusznak és nem is sejtik: már csak
rabság sorsuk, őrzik őket,
jaj, vége a szabadságnak!