Silva y Mendoza, Diego de: Nunca ofendí la fe con la esperanza

Nunca ofendí la fe con la esperanza;

vivo presente en olvidada ausencia;

después de eternidades de paciencia

no merezco quejarme de tardanza.

Soy sacrificio que arde en tu alabanza

-fuera morir no arder sin resistencia-,

¡oh puro amor, oh nueva quintaesencia!,

de infierno sacas bienaventuranza.

Cerca de visto y lejos de mirado,

ni de agravios me vi favorecido,

ni tu olvido alcanzó de qué olvidarse;

tu descuido encarece mi cuidado;

quererte más no puedo, ni he podido,

que esto es amarte y lo demás amarse.

Hitet s reményt én össze nem cseréltem,

jelenlévőként élek elfeledve,

s ha eddig is csak várakoztam egyre

e késedelmen most zokogjak éppen?

Rólad dalolva égek észrevétlen

(e lángok fűznek életemmel egybe).

Oh, új igazság, szívem hű szerelme!

A kínok közt is boldogság a bérem.

Közel szemedhez, s hogy láss, messze távol,

egy rossz szóval sem tüntettél ki engem,

nincs emléked, mit elfeledj, szemernyi;

egykedvűséged ellenedre pártol;

már ennél jobban nem lehet szeretnem,

csupán ha egymást tudhatnánk szeretni.