Storni, Alfonsina: Palabras a mi madre

No las grandes verdades yo te pregunto, que

No las contestarías; solamente investigo

Sí, cuando me gestaste, fue la luna testigo,

Por los oscuros patios en flor, paseándose.

Y sí , cuando en tu seno de fervores latinos,

Yo escuchando dormía, un ronco mar sonoro

Te adormeció las noches, y miraste en el oro

Del crepúsculo, hundirse los pájaros marinos.

Porque mi alma es toda fantástica, viajera

Y la envuelve una nube de locura ligera

Cuando la luna nueva sube al cielo azulino.

Y gusta si el mar abre sus fuertes pebeteros.

Arrullada en un claro cantar de marineros

Mirar las grandes aves que pasan sin destino.

Nem nagy igazságokat kérdezek tőled én,

hisz úgyse válaszolnál, de érdekelne, mondd,

hogy mikor megfogantam, tanú volt-e a hold,

míg surrant a virágos udvar sötét kövén?

S míg latin lázaktól dúlt melleden álmomat

aludtam csöndesen, mondd, ringatott-e téged

a tenger dünnyögése? Lested az alkonyégnek

aranyán le-lecsapni a vad sirályokat?

A lelkem ugyanis képzelgő, kósza vándor

és felhős bódulat fedi be valahányszor

a kéklőfényű égen az újhold átsuhan.

És szeretem, ha a tenger nyers, füst-fanyar szagában

matrózdal-altatóval kerít körül az álom

s nagy madarakat látok szálldosni céltalan.