Teillier, Jorge: La llave

Dale la llave al otoño.
Háblale del río mudo en cuyo fondo
yace la sombra de los puentes de madera
desaparecidos hace muchos años.
 
No me has contado ninguno de tus secretos.
Pero tu mano es la llave que abre la puerta
del molino en ruinas donde duerme mi vida
entre polvo y más polvo,
y espectros de inviernos,
y los jinetes enlutados del viento
que huyen tras robar campanas
en las pobres aldeas.
Pero mis días serán nubes
para viajar por la primavera de tu cielo.
 
Saldremos en silencio,
sin despertar al tiempo.
 
Te diré que podremos ser felices.

Add a kulcsot az ősznek.
Beszélj neki a néma folyóról, melynek fenekén
sok éve eltűnt
fahídak árnya fekszik.
 
Nem mondtad el nekem egyetlen titkodat se.
De kezed a kulcs, mely nyitja ajtaját
a beomlott malomnak, ahol életem alszik,
körülötte por és por,
kísértetei múlt teleknek,
széltől gyászba borult lovasnép,
mely harangot rabolni zúdul
a nyomorult falukra.
Hanem felhőkké lesznek napjaim
és eged tavaszát bejárják.
 
Némán útra kelünk majd,
nem ébredve az időre.
 
S mondom neked: boldogok leszünk még.