Trapiello, Andrés: Soneto

Ahora es Noviembre. Un mes tranquilo. Llueve.

Acaso sea para mí la vida

este solo llover y esta dormida

parte del mundo eternamente leve.

Las sombras del camino que se aleja,

la iglesia y el zarzal, las telarañas

y este pensar en ínsulas extrañas

tan sólo para libar, como la abeja.

Dulce es la vida así, la miel amarga.

Es casi equivocarse estar seguro.

El arte es breve, mas la muerte larga.

Quizá me he confundido de pasado,

de presente tal vez y de futuro.

Quizá ya sólo sea lo soñado.

November van. Nyugodt hónap. Esőzik.

Talán számomra nincsen is más élet,

mint ez a víz, s a világnak e révedt

része, mely súlytalan már, végidőkig.

Árnyékos út, mely messziségbe visz ki,

a templom és a szedres, a pókhálók

s e torz sziget-létben gondolkodásmód,

csakis, mint méh, hogy mit lehet beszívni.

Édes az élet így, a méz kesernyés.

Szinte biztosan téved, aki biztos.

Kurta a mű, a halál végtelenség.

Összetévesztettem talán a múltat

a jelennel s a jövővel is itt-ott.

Csak az való talán, mit álmodunk csak.