Urbina, Luis Gonzaga: El baño del centauro

Chasquea el agua y salta el cristal hecho astillas,
y él se hunde; y sólo flotan, del potro encabritado
la escultural cabeza de crines amarillas
y el torso del jinete, moreno y musculado.

Remuévense las ondas mordiendo las orillas,
con estremecimiento convulso y agitado,
y el animal y el hombre comienzan un airado
combate, en actitudes heroicas y sencillas.

Una risueña ninfa de carne roja y dura,
cabello lacio y rostro primitivo, se baña;
las aguas, como un cíngulo, le ciñen la cintura;

y ella ve sin pudores... y le palpita el seno
con el afán de darse, voluptuosa y huraña,
las rudas caricias del centauro moreno. 

Csattan a víz, a tükre ezer szilánkra pattan,
ő elmerül; lebegnek; a megvadult csikónak
sörényes feje sárgáll, mint dombormű, a habban,
fej, mit a lovas izmos és barna melle nógat.

Görcsben, hevesen rengve és szinte akaratlan
a partot harapdálva a vizek hánykolódnak,
s az állat és az ember harcában tomboló, vad,
egyszerű s mégis roppant, hősies indulat van.

Egy pirospozsgás, kócos sellő a hab között
arra lubickol, fénylik erős paraszti arca;
derekát víz keriti, csillogó, széles öv;

a barna kentaur mellét - nincs szégyen benne semmi
őrjöngve tapogatja... és eszelősre ajzza
a vágy, vad érintések betelt prédája lenni.