Valle, Rosamel del: El amor magico

¿Recuerdas a la Gorgona? Ha dicho:
»Babilonia«. »Sí, irás«. Eso es todo. Y ha venido
un largo crepúsculo. Y la Gorgona cantaba para ti y para mí.
Tal vez. Pero yo sé que nunca tuve un canto.
Mejor que cuando soñabas.
Nunca tuve más ojos
que cuando dormías.
Ni nunca vi más cerca el mar
que entonces.
Y ella decía: »Irás«. Y yo veía
la escala de Jacob.
 
No Beatriz resplandeciente, Beatriz llagada.
En un cielo sin círculos, en una puerta sin llave.
Yo te veía y entre coros puros te seguía.
Ninguna red más dura que estas manos
para cortar tus rosas. Ninguna muerte más suave
para buscar tu boca.
Pero yo era el viajero solo. Yo era
la humedad de tu invierno.
Yo guardaba tu joven sol en un cuarto
solo de hotel, en la ciudad.
Yo tenía la música del mundo sobre la arena, allí.
Y cantaba: pero tú no te reconocías
en lo que yo cantaba.
Y yo salía a las plazas, a los mercados, a los paseos
contigo. Tú con la noche. ¿Por qué con la noche?
Eso parecía, aunque tú eras el mundo en mí.
Oh que nos vean pasar. Que nos vean amarnos
allí, entre los árboles y las visiones.
Que yo diga que te pareces a lo que eres.
Que yo diga que no haces ruido, pero que brillas.
Que yo diga que es oscura la corona que te ciñe,
aunque se encienda.
Que yo diga que tu boca es una flor pegada al hueso,
y que lo sea.
Que yo diga que alguien te ama por mí,
y que no sea cierto.
Que yo diga que las miradas se te adelantan,
y que lo parezca.
Que yo diga que eres la estrella de mi frente,
y que alumbres.
Que yo diga que sujetas los pájaros en el aire,
y que pierdan las alas.
Que yo diga que vas vestida del color del corazón.
Y que así sea.
 
Tu ser en mi, mi amor en ti.
El sol grabado en la cabellera de la begonia
de mi cuarto, en la ciudad.
Sola en tu estatua taciturna.
Sola por las ciudades de mi frente.
Sola debajo del árbol del ahorcado.
Amor en amor. La lámpara en ti, el rayo en mi.
Las palabras en un puente entre tu boca y la mia.
Todas las horas, una colina.
El tiempo total, una torre.
Nosotros, la campana.
 
Y me voy.
Un sol de otra parte
me tiende la mano.
Y si digo que parto, es que tu frente me retiene.
Y si digo que lloro, es que la noche es ardiente.
Y si pienso que voy a ser el viajero solo,
es que la tierra se ha abierto.
Y si canto detrás de los meteoros,
es que el cielo está cerca.
Y si te digo adiós, es que ando
al compás de la muerte.

Emlékszel a Gorgóra? Azt mondta:
„Babilon." „Igen, indulsz." Ez az egész, és jött a
tágas alkonyat. És dalolt a Gorgó neked és nekem.
Talán. De tudom, sose volt dala.
Szebb, mint amikor te muzsikáltál.
Sose volt több szemem,
mint amikor aludtál.
És sose láttam közelebb a tengert,
mint akkor.
És mondta: „Indulsz". És megláttam
Jákob lajtorjáját.
 
Nem a sugárzó Beatrice, nem a megkínzott Beatrice.
Körök nélküli éjben, kulcs nélküli kapuban.
Láttalak és követtelek tiszta kórusok között.
Nincs háló keményebb, mint e kezek,
rózsáidat levágni készek. Nincs halál édesebb,
mint ajkadat keresni.
De a magányos utazó voltam. Én voltam
telednek nedve.
Őriztem ifjú napodat egy magányos
hotelszobában, a városban.
Enyém volt ott a világ zenéje a homokpart felett.
És énekeltem: de te nem ismertél magadra
énekemben.
S kimentem a terekre, piacokra, sétálni
veled. Te az éjszakával. Miért az éjszakával?
Így tűnt, bár te voltál az egész világ bennem.
Ó, lássanak sétálni minket. Lássanak szeretkezni
ott, a fák és a látomások közt.
Mondjam, hogy annak tűnsz, ami vagy.
Mondjam, hogy nem ütsz neszt, de ragyogsz.
Mondjam, hogy sötét a fejedet övező koszorú,
habár lánggal ég.
Mondjam, hogy ajkad csonthoz tapadt virág,
és legyen is az.
Mondjam, hogy valaki szeret általam,
és ne legyen igaz.
Mondjam, hogy a tekintetek megelőznek téged,
s legyen is ez a látszat.
Mondjam, hogy homlokom csillaga vagy,
és ragyogj is.
Mondjam, hogy rabul ejted á madarakat a légben
és szárnyukat veszítsék.
Mondjam, hogy a szív színébe öltözve jársz,
és úgy is legyen.
 
Lényed bennem, szerelmem benned.
A nap szobám begóniáinak fürtjeibe
bevésve, a városban.
Egyedül a te hallgatag szobrodban.
Egyedül homlokom városaiban.
Egyedül az akasztott fája alatt.
Szerelem a szerelemben. A lámpás benned, a sugár bennem.
A szavak az ajkad s ajkam közt feszülő hídon.
Minden óra egy domb.
A teljes idő torony.
Mi magunk a harang.
 
És megyek.
Túlfelől egy nap
kezet nyújt nekem.
S ha mondom, hogy távozom, a homlokod tart vissza
S ha mondom, hogy sírok, az éjszaka ég.
S ha gondolom, hogy én leszek a magányos utazó,
a föld tárult ki.
És ha a meteorok mögött dalolok,
közel az ég.
S ha búcsút mondok neked, a halál
felé megyek.