Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Vallejo, César: Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (I) (España, Aparta de mí este cáliz (I) Magyar nyelven)

Vallejo, César portréja
Nagy László portréja

Vissza a fordító lapjára

España, Aparta de mí este cáliz (I) (Spanyol)

I

Himno a los volontarios de la república

 

Voluntario de España, miliciano

de huesos fidedignos, cuando marcha a morir tu corazón,

cuando marcha a matar con su agonía

mundial, no sé verdaderamente

qué hacer, dónde ponerme; corro, escribo, aplaudo,

lloro, atisbo, destrozo, apagan, digo

a mi pecho que acabe, al que bien, que venga,

y quiero desgraciarme;

descúbrome la frente impersonal hasta tocar

el vaso de la sangre, me detengo,

detienen mi tamaño esas famosas caídas de arquitecto

con las que se honra el animal que me honra;

refluyen mis instintos a sus sogas,

humea ante mi tumba la alegría

y, otra vez, sin saber qué hacer, sin nada, déjame,

desde mi piedra en blanco, déjame,

solo,

cuadrumano, más acá, mucho más lejos,

al no caber entre mis manos tu largo rato extático,

quiebro con tu rapidez de doble filo

mi pequeñez en traje de grandeza!

 

Un día diurno, claro, atento, fértil

¡oh bienio, el de los lóbregos semestres suplicantes,

por el que iba la pólvora mordiéndose los codos!

¡oh dura pena y más duros pedernales!

!oh frenos los tascados por el pueblo!

Un día prendió el pueblo su fósforo cautivo, oró de cólera

y soberanamente pleno, circular,

cerró su natalicio con manos electivas;

arrastraban candado ya los déspotas

y en el candado, sus bacterias muertas...

 

¿Batallas? ¡No! Pasiones. Y pasiones precedidas

de dolores con rejas de esperanzas,

de dolores de pueblos con esperanzas de hombres!

¡Muerte y pasión de paz, las populares!

 

¡Muerte y pasión guerreras entre olivos, entendámonos!

Tal en tu aliento cambian de agujas atmosféricas los vientos

y de llave las tumbas en tu pecho,

tu frontal elevándose a primera potencia de martirio.

 

El mundo exclama: “¡Cosas de españoles!” Y es verdad.

Consideremos,

durante una balanza, a quemarropa,

a Calderón, dormido sobre la cola de un anfibio muerto

o a Cervantes, diciendo: “Mi reino es de este mundo, pero

también del otro”: ¡punta y filo en dos papeles!

Contemplemos a Goya, de hinojos y rezando ante un espejo,

a Coll, el paladín en cuyo asalto cartesiano

tuvo un sudor de nube el paso llano

o a Quevedo, ese abuelo instantáneo de los dinamiteros

o a Cajal, devorado por su pequeño infinito, o todavía

a Teresa, mujer que muere porque no muere

o a Lina Odena, en pugna en más de un punto con Teresa...

(Todo acto o voz genial viene del pueblo

y va hacia él, de frente o transmitidos

por incesantes briznas, por el humo rosado

de amargas contraseñas sin fortuna)

Así tu criatura, miliciano, así tu exangüe criatura,

agitada por una piedra inmóvil,

se sacrifica, apártase,

decae para arriba y por su llama incombustible sube,

sube hasta los débiles,

distribuyendo españas a los toros,

toros a las palomas...

 

Proletario que mueres de universo, ¡en qué frenética armonía

acabará tu grandeza, tu miseria, tu vorágine impelente,

tu violencia metódica, tu caos teórico y práctico, tu gana

dantesca, españolísima, de amar, aunque sea a traición,

a tu enemigo!

 

¡Liberador ceñido de grilletes,

sin cuyo esfuerzo hasta hoy continuaría sin asas la extensión,

vagarían acéfalos los clavos,

antiguo, lento, colorado, el día,

nuestros amados cascos, insepultos!

¡Campesino caído con tu verde follaje por el hombre,

con la inflexión social de tu meñique,

con tu buey que se queda, con tu física,

también con tu palabra atada a un palo

y tu cielo arrendado

y con la arcilla inserta en tu cansancio

y la que estaba en tu uña, caminando!

¡Constructores

agrícolas, civiles y guerreros,

de la activa, hormigueante eternidad: estaba escrito

que vosotros haríais la luz, entornando

con la muerte vuestros ojos;

que, a la caída cruel de vuestras bocas,

vendrá en siete bandejas la abundancia, todo

en el mundo será de oro súbito

y el oro,

fabulosos mendigos de vuestra propia secreción de sangre,

y el oro mismo será entonces de oro!

 

¡Se amarán todos los hombres

y comerán tomados de las puntas de vuestros pañuelos tristes

y beberán en nombre

de vuestras gargantas infaustas!

Descansarán andando al pie de esta carrera,

sollozarán pensando en vuestras órbitas, venturosos

serán y al son

de vuestro atroz retorno, florecido, innato,

ajustarán mañana sus quehaceres, sus figuras soñadas y cantadas!

 

¡Unos mismos zapatos irán bien al que asciende

sin vías a su cuerpo

y al que baja hasta la forma de su alma!

¡Entrelazándose hablarán los mudos, los tullidos andarán!

¡Verán, ya de regreso, los ciegos

y palpitando escucharán los sordos!

¡Sabrán los ignorantes, ignorarán los sabios!

¡Serán dados los besos que no pudisteis dar!

¡Sólo la muerte morirá! ¡La hormiga

traerá pedacitos de pan al elefante encadenado

a su brutal delicadeza; volverán

los niños abortados a nacer perfectos, espaciales

y trabajarán todos los hombres,

engendrarán todos los hombres,

comprenderán todos los hombres!

 

¡Obrero, salvador, redentor nuestro,

perdónanos, hermano, nuestras deudas!

Como dice un tambor al redoblar, en sus adagios:

qué jamás tan efímero, tu espalda!

qué siempre tan cambiante, tu perfil!

 

¡Voluntario italiano, entre cuyos animales de batalla

un león abisinio va cojeando!

¡Voluntario soviético, marchando a la cabeza de tu pecho universal!

¡Voluntarios del sur, del norte, del oriente

y tú, el occidental, cerrando el canto fúnebre del alba!

¡Soldado conocido, cuyo nombre

desfila en el sonido de un abrazo!

¡Combatiente que la tierra criara, armándote

de polvo,

calzándote de imanes positivos,

vigentes tus creencias personales,

distinto de carácter, íntima tu férula,

el cutis inmediato,

andándote tu idioma por los hombros

y el alma coronada de guijarros!

¡Voluntario fajado de tu zona fría,

templada o tórrida,

héroes a la redonda,

víctima en columna de vencedores:

en España, en Madrid, están llamando

a matar, voluntarios de la vida!

 

¡Porque en España matan, otros matan

al niño, a su juguete que se para,

a la madre Rosenda esplendorosa,

al viejo Adán que hablaba en alta voz con su caballo

y al perro que dormía en la escalera.

Matan al libro, tiran a sus verbos auxiliares,

a su indefensa página primera!

Matan el caso exacto de la estatua,

al sabio, a su bastón, a su colega,

al barbero de al lado -me cortó posiblemente,

pero buen hombre y, luego, infortunado;

al mendigo que ayer cantaba enfrente,

a la enfermera que hoy pasó llorando,

al sacerdote a cuestas con la altura tenaz de sus rodillas...

 

¡Voluntarios,

por la vida, por los buenos, matad

a la muerte, matad a los malos!

¡Hacedlo por la libertad de todos,

del explotado, del explotador,

por la paz indolora —a sospecho

cuando duermo al pie de mi frente

y más cuando circulo dando voces—

y hacedlo, voy diciendo,

por el analfabeto a quien escribo,

por el genio descalzo y su cordero,

por los camaradas caídos,

sus cenizas abrazadas al cadáver de un camino!

 

Para que vosotros,

voluntarios de España y del mundo, vinierais,

soñé que era yo bueno, y era para ver

vuestra sangre, voluntarios...

De esto hace mucho pecho, muchas ansias,

muchos camellos en edad de orar.

Marcha hoy de vuestra parte el bien ardiendo,

os siguen con cariño los reptiles de pestaña inmanente

y, a dos pasos, a uno,

la dirección del agua que corre a ver su límite antes que arda.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.literatura.us/vallejo/caliz.html

Vedd el tőlem e kelyhet, Spanyolország! (I) (Magyar)

I

Himnusz a köztársaság önkénteseihez

 

Spanyolország önkéntese, te,

aki csontjáig hű, meghalni ha szíved elindul,

amikor világméretű haldoklásával ölni megy,

én nem tudom mit is tegyek,

igazán hova legyek; rohanok, írok, rajongok,

sírok, kémlelek, eloltanak, szólok

mellemnek: vége legyen, szólok a jónak: jöjjön,

vesztemet akarom;

kitakarom személytelen homlokom egészen

a vér poharáig, megállok,

mértékemet hökkenti e híres építészeti lezuhanás,

amivel az állat, mely megtisztel engem, tiszteli önmagát

is,

átömlenek ösztöneim a köteleken,

füstölög sírom előtt az öröm,

és újra, nem tudva mit tegyek, mindenem nélkül,

puszta kövemen hagyjál magamra,

magányban,

te négy kezű állat, közelebb, sokkal messzebb,

mert két kezembe nem fér extatikus, hosszú pillanatod,

kétélű iramodon széttördelem

nagyságba felöltözött kicsiségem!

 

Egy napvilágos, kedves, termékeny napban,

ó, két év, könyörgő félévek, bú-ordasok,

mikor a lőpor könyökét harapva eljött,

ó, kemény kínok, mégkeményebb kovakövek!

ó, zablák, nehezen tűrhetők!

Egy szép nap tüzet gyujtott a nép, imázott dühében,

s független egészként mint a kör,

választó kezével születésnapját lezárta;

s már hurcoltak a zsarnokok lakatot,

lakatban döglött baktériumot...

 

Csaták? Nem! Szenvedélyek! De olyanok

amiket remény-rácsos kínok előztek,

embert-remélő kínok!

Halál és béke szenvedélye, ti népben lakozók,

 

Halál és harci szenvedély, az olajfák között, értsük meg egymást!

Leheletedben így cserél mutatót a szél,

s kulcsot a sírhant mellkosaradban,

homlokod a mártírság első hatványára magasodik.

 

Kiált a világ: „Ez a spanyolok műve!"

És ez igaz. Vegyük szemügyre,

mérlegre, ruhát pörkölő közelből

Calderónt, amint egy halott kétéltű farkán szundikál,

Cervantest, aki így szól: „Birodalmam evilági,

de túlvilági is!" Késhegy két papíron!

Goyát szemléljük, térdel, imádkozik tükör előtt,

Collt, a lovagot, akiből carteziánus rohamban

felleget izzaszt a sima lépés,

Quevedót, a dinamitosok hirtelen atyját,

Calajt, akit megemésztett kicsike végtelenje,

Avilai Terézt, a nőt, aki meghal s nem hal meg mégse,

vagy Gina Odenát, Terézzel tusakodásban...

(Minden zseniális tett és hang a népből való,

és odatart egyenest, vagy áttételesen,

a rostoknak, keserű baljós jeleknek

rózsaszín füst-láncolatában.)

Igy a te szülötted, milicista, így a te vértelen

magzatod, akit mozdulatlan szikla vezényel,

föláldozza magát, távolodik,

zuhan, de fölfelé, éghetetlen láng hegyén emelkedik,

föl a gyengékig,

Spanyolországokat oszt a bikáknak,

bikákat a galamboknak...

 

Proletár, aki belehalsz az univerzumba, milyen örjöngő

összhangban végződik nagyságod, nyomorod, űző

örvényed, módszeres erőszakod, elméleti, gyakorlati zűrzavarod,

dantei, nagyon is spanyol kedved, hogy szeresd,

akár elárulod is ellenséged!

 

Te rabláncra fűzött

Szabadító, kinek lendülete nélkül

máig is fogantyu nélkül pörögne a Tér,

fejetlenül a szögek tébolyognának,

ősvilág-lassan a foltos nappalok,

és kedves sisakjaink: temetetlen!

Gombozatoddal, földműves, ki elestél az emberért,

kisujjad társadalmi görcseivel,

ökröddel, amit itt hagytál, fizikáddal,

rúdrakötött ritka szavaddal,

árendás égboltoddal,

fáradságodba döngölt agyaggal,

és azzal, ami körmöd alá bújt — indulj,

mezei konstruktőrök,

a teremtő, nyüzsgő öröklét

civiljei, harcosai, mert írva van:

ti gyújtotok fényt, s halálnak ajtajával

zárjátok le résig a szemeteket;

szájatok kegyetlen zuhantakor

hét tálcán eljön a bőség, minden,

minden a világon arannyá válik,

s majd az arany is,

ti, önnön véretek váladékának mesebeli koldusai,

majd az arany is aranyból lesz akkor!

 

Szeretik majd egymást az emberek,

szomorú gyolcsotok sarkait fogva esznek,

balsorsú torkotok nevében

isznak!

Eme út alján megpihennek

s gondolva magas pályátokra zokognak, boldogok

lesznek, és föl-fölrémlő

megjelenéstek virágzó üteméhez

igazítják dolgaikat, álmodott, énekelt ábráikat!

 

Ugyanaz a cipő illik majd arra, ki úttalanul

felkűzdködik önmagára,

és aki lelke alakzatáig leszáll!

Összevegyülve megszólalnak a némák, a bénák járnak!

S már visszatérve a vakok is látnak,

s lüktetve hallanak a süketek!

Tudnak a tudatlanok, tudatlanok lesznek a bölcsek!

Megadatik a csók, amit nem tudtatok adni!

Halála csak a halálnak lesz! A hangya

morzsát visz majd a brutálisan törékeny

elefántnak; az elvetélt kisdedek

légies-tökéletesnek megszületnek újra,

minden ember dolgozni fog,

minden ember nemzeni fog,

minden ember érteni fog!

 

Munkás, te megmentő, te megváltó,

bocsásd meg a mi vétkünket, testvér!

A pergő dob mondja adagióiban:

ó, hogy sohasem iszkol a hátad!

ó, hogy örökké változik arcod éle!

 

Olasz önkéntes, kinek harci barmai közt

egy abesszin oroszlán sántikál!

Szovjet önkéntes, egyetemes mellkasoddal,

déli, északi, keleti önkéntesek,

nyugati önkéntes, ki e gyászos hajnal-siratást zárod,

ismert katona, neved vonul surrogó ölelésben!

Harcos, akit föld nevelt s fölfegyverezett

porral,

lábadra húzván pozitív mágneseket,

személyes hiteid érvényesek,

te külön jellemű, bensőséges a te erőd,

jó szomszéd a te bőröd,

anyanyelved az embereké,

és lelked kavics-koronás!

Hideg, mérsékelt, forró égövvel

szorosan felövezett,

hős, makulátlan,

győzők mentőoszlopában áldozat:

Spanyolországban, Madridban ölni hívnak,

élet önkéntese, téged!

 

Mert spanyol földön ölnek, megölik mások

a gyereket, megdermedt játékát is,

megölik a fényes Rosenda anyát,

az öreg Adánt, aki hangosan társalog lovával,

a lépcsőn alvó kutyát is,

ölik a könyvet, segédigéire lőnek,

meg a védtelen címoldalra!

Megölik a szobor egyszeri mozdulatát,

a bölcset, sétabotját, kollégáját,

a szomszéd borbélyt — megvágott néha,

de jó ember volt a szerencsétlen;

megölik a koldust, ki a túloldalon énekelt tegnap,

az ápolónőt, aki ma elment itt sírva,

a papot, kinek térdmagasságú a válla...

 

Önkéntesek,

az életért, a jókért a halált

öljétek meg, rosszakat öljetek!

Tegyétek meg a szabadságért,

a kifosztottakért, a kifosztókért,

a kíntalan békéért, — amit megsejtek

ha itt alszom homlokom tövében,

s méginkább ha kiáltva körbe járok,

az írástudatlanért, kinek írok,

a mezítlábas lángészért, a bárányért,

az elesett bajtársakért,

holt utat ölelő hamvukért!

 

Azért, hogy ti,

önkéntesei Spanyolországnak s világnak, eljöjjetek:

azt álmodtam, jó vagyok, azért álmodtam,

hogy véreteket lássam, önkéntesek...

Azóta rengeteg aggodalom, bánat

rogyott le tevékkel az imádkozás órájában.

Ma veletek menetel az égő jóság, s követnek

a merev szemű hüllők szeretettel,

és két lépésre, egy lépésre

a víz rohan, hogy határát lássa, mielőtt felgyulladna.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap