Valverde, José Maria: Remény az élet (Vida es esperanza Magyar nyelven)

Basta de razas ubérrimas, sangre de Hispania fecunda,

nada de marcha triunfal, ni cortejo, ni viejas espadas;

en espíritu unidos, en miseria y en ansias y lengua,

siervos dispersos, rumiando, lo más, un pasado de mito,

bajo los ojos de Dios, los de lengua española, ¿qué somos?

¿Qué hemos dejado en su libro, qué cuentas, qué penas?

Si algo supimos cantar de su gloria en el mundo,

mucho pecamos alzando la cruz como espada (gritaba

el obispo del Cid, al galope: Ferid, caballeros,

por amor de … el Criador, dice el texto Pidal; caridad,

Per Abbat; ¿qué es peor?), y hasta hoy día retumban Cruzadas.

Pague, Señor, cada cual su pecado, y el pueblo,

víctima siempre, se libre de deuda y castigo.

¿De qué sirve el destello del Siglo de Oro al cansado?

¿Y Don Quijote y el buen gobernador Sancho Panza,

de qué, al que no sabe leer ni esperar en un sueño?

Nuestra gente habla y dice: «trabajo», «mañana», «pues claro»,

«los chicos», «es tarde», «el jornal», «un café», «no se puede»;

no hay ni cultura europea ni estirpe latina en sus bocas,

sólo el escueto ademán del que afianza la carga en los hombros.

El que es siervo no habla español, ni habla inglés, ni habla nada;

su palabra es la mano de un náufrago que se agarra a las olas,

y las cosas le pesan y embisten sin volverse lenguaje.

Nadie cree ya en pueblos-Mesías, «destinos», «valores»;

la tierra es un solo clamor, y el niñito en Vietnam o en el Congo

Llora lo mismo que el niño en Jaén o en los Andes.

Pero el rico es más fuerte que nunca, y su miedo le hace

más hábil y duro, y pretende cerrar el mañana;

se arman los créditos, vuelan alarmas por radio, y, en tanto,

se amontona la cólera sacra de pueblos y pueblos.

Y algo se mueve también, con palabra española,

y suena a menudo: «esto no puede seguir así», o algún viejo

proverbio con nuevo sabor como: «no hay mal que cien años dure».

Y hasta si fuera a valer para un poco de paz y justicia,

más valdría borrar nuestra lengua, nuestro ser, nuestra historia.

La esperanza nos llama a poner nuestra voz en el coro

que para todos exige la escasa ración que nos debe la vida,

en la historia del hombre, en su ambiguo avanzar, malo y bueno,

trabajando y cayendo, pero acaso ayudando a los pobres,

hasta entrar bajo el juicio secreto, el amor enigmático,

la memoria de Dios donde un día las lenguas se fundan …

Termékeny hispán vér, bőtermő fajok - elmúlt,

nincs diadalmi menet, sem díszvonulás, sem a vén kard;

egyek a lélekben, a nyomorban, vágyban, a nyelvben -

szétszórt rabszolgák csámcsognak a szép mese-múlton,

Isten színe előtt, nyelv színe előtt mi vagyunk mi?

Mit róttunk könyvében a tartozik és követelte?

Hogyha dicsőségére daloltunk tán a világban,

vétkeztünk eleget, kardként forgatva keresztet

(püspöki fennhang dörgi a Cidben: Jó lovag, üsd-vágd,

kéri ... Teremtőd, mondja Pidal így; kérje... kegyelmed,

íme, Per Abbat; mindegy), dúl a Kereszt hada most is.

Állja, Uram, ha ki bűnös, a számlát, s hagyja a népet,

áldozat az, fizetéstől menten, nincs neki vétke.

Mit kezdhetne Aranykor szikrájával a megtört?

S Don Quijotének s jó kormányzójának a hasznát

mint veszi az, ki betűt nem használ, s álma sem az már?

Mond a mi népünk: „munka", „maholnap", „persze, világos",

„gyermekek", „ez van", „napszám", „kávé", „nem megy ez így már";

s nem mond szája latin fajt és európaiságot,

mozdulatában hisz csak, amint terhét veszi vállra.

Mert aki rab, nem szól spanyolul, sem angolul, úgy ám;

fuldokló keze-mozdulatával szól a habokhoz,

dolgai sújtják, szóra sem érdemesítve azok sem.

Senki se hisz már „fölkent nép"-ben, „sors keze véd"-ben;

jajgat a földteke, és Vietnamban a gyermeki sírás

éppúgy hangzik, akárha Jaénben, s más-e az Andok?

Ámde a gazdag egyre erősebb, s félsz teszi egyre

még ravaszabbá, és a jövőt elzárja előlünk;

bankhitel éled, bősz riadókkal telve az éter,

közben a népek szent dühe gyűlik hegybe-halomba.

S mozdul más is, zendül a hispán szájon a szólás

mind szaporábban: „nem mehet így már", s terjed a régi-

új közmondás: „sok baj sem tart száz kerek évig".

Es ha cserélhetnénk, hogy jöjjön a béke s igazság,

vesszen a lényünk, vesszen a nyelv s történelem inkább.

Hív a reménység nagy kórushoz tenni a hangunk,

kapja, mi jár, ki-ki mind, amivel csak adósa az élet,

tenni az emberi történethez tétova lépést,

küzdeni, bukni, de mindig az ínségesnek a pártján,

s végre megállni a titkos ítélő széke előtt majd

nagy szeretetben, ott, hol a nyelvek egybevegyülnek...