Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Varela, Blanca: Kikötő (Puerto Supe Magyar nyelven)

Varela, Blanca portréja
Tellér Gyula portréja

Vissza a fordító lapjára

Puerto Supe (Spanyol)

a J.B.
 
Está mi infancia en esta costa,
bajo el cielo tan alto,
cielo como ninguno, cielo,
sombra veloz, nubes de espanto,
oscuro torbellino de alas,
azules casas en el horizonte.
Junto a la gran morada sin ventanas,
junto a las vacas ciegas,
junto al turbio licor y al pájaro carnívoro.
¡Oh, mar de todos los días,
mar montaña,
boca lluviosa de la costa fría!
 
Allí destruyo con brillantes piedras la casa de mis padres,
allí destruyo la jaula de las aves pequeñas,
destapo las botellas y un humo negro
escapa y tiñe tiernamente el aire y sus jardines.
Están mis horas junto al río seco,
entre el polvo y sus hojas palpitantes,
en los ojos ardientes de esta tierra
adonde lanza el mar su blanco dardo.
Una sola estación,
un mismo tiempo de chorreantes dedos
y aliento de pescado.
Toda una larga noche entre la arena.
Amo la costa, ese espejo muerto
en donde el aire gira como loco,
esa ola de fuego que arrasa corredores,
círculos de sombra y cristales perfectos.
 
Aquí en la costa escalo un negro pozo,
voy de la noche hacia la noche honda,
voy hacia el viento que recorre
ciego pupilas luminosas y vacías,
o habito el interior de un fruto muerto,
esa asfixiante seda, ese pesado espacio
poblado de agua y pálidas corolas.
 
En esta costa soy el que despierta
entre el follaje de alas pardas,
el que ocupa esa rama vacía,
el que no quiere ver la noche.
 
Aquí en la costa tengo raíces,
manos imperfectas,
un lecho ardiente
en donde lloro a solas.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poema-de-amor.com.ar

Kikötő (Magyar)

J.B.-nek
 
Itt van gyerekkorom e parton -
fölötte magas égbolt,
ég: hasonlíthatatlan ég:
rohanó homály, felhő-kísértetek,
szárnyverte barna örvény,
kéklő halásztanyák a láthatáron.
Itt van az ablaktalan nagy hodállyal,
itt, itt a vak tehénnel,
az agyagos vizekkel, halászmadarakkal.
Ó, napok tengerárja,
dombos tenger,
friss part esőtől nedves ajka!
 
Most föltördelem csillogó kövekkel
az őseim tanyáját,
az apró madarak ketreceit bezúzom,
palackokat nyitok ki: fekete füst szökik fel
és lágyan végigömlik a kerteken s az égen.
Itt fut időm, a száraz folyamágyban,
a por között, a rezgő levelek közt
e föld ezer égő tekintetében,
melyekbe izzó gerelyt vet a tenger.
Egyetlen évszak, lucskos ujjak
egyetlen évada, halszájak tátogása.
Egyetlen hosszú éj a part porondján.
Szeretem a fövenyt, e tompa tükröt,
melyben a szél mint őrült forgolódik -
e sziporka-habot, mely színig tölt éjféli folyosókat,
homály-barlangokat, ép fényű kristályt.
 
A fövenyen fekete gödröt ások,
éjemből mélyebb éjszakába nézek,
orkánba, mely vakon tér vissza hozzám,
tündökletes és üres szembogárral.
Vagy holt gyümölcsnek belseje lakásom,
fojtó selyemgubó e lomha térség,
melyben csak víz van és sápadt virágok.
 
Vagyok, ki a fövenyparton megébred,
barna hullámok lombozatában,
ki megtelepszik a csupasz ágon,
ki éjet látni nem akar már.
 
Gyökeret verek a fövenybe
ügyetlen két kezemmel,
izzó mederből
sírok egymagamban.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. Gy.

minimap