Vargas Llosa, Mario: El hablador (detail)

A Luis Llosa Ureta, en su silencio, y a los kenkitsatatsirira machiguengas

I
Vine a Firenze para olvidarme por un tiempo del Perú y de los peruanos y he aquí que el malhadado país me salió al encuentro esta mañana de la manera más inesperada. Había visitado la reconstruida casa de Dante, la iglesita de San Martino del Vescovo y la callejuela donde la leyenda dice que aquél vio por primera vez a Beatrice, cuando, en el pasaje de Santa Margherita, una vitrina me paró en seco: arcos, flechas, un remo labrado, un cántaro con dibujos geométricos y un maniquí embutido en una cushma de algodón silvestre. Pero fueron tres o cuatro fotografías las que me devolvieron, de golpe, el sabor de la selva peruana. Los anchos ríos, los corpulentos árboles, las frágiles canoas, las endebles cabañas sobre pilotes y los almácigos de hombres y mujeres, semidesnudos y pintarrajeados, contemplándome fijamente desde sus cartulinas brillantes.
 Naturalmente, entré. Con un extraño cosquilleo y el presentimiento de estar haciendo una estupidez, arriesgándome por una curiosidad trivial a frustrar de algún modo el proyecto tan bien planeado y ejecutado hasta ahora —leer a Dante y Machiavelli y ver pintura renacentista durante un par de meses, en irreductible soledad—, a provocar una de esas discretas hecatombes que, de tanto en tanto, ponen mi vida de cabeza. Pero, naturalmente, entré.
 La galería era minúscula. Un solo cuarto de techo bajo, en el que, para poder exhibir todas las fotografías, habían añadido dos paneles, atiborrados también de imágenes por ambos lados. Una muchacha flaca, de anteojos, sentada detrás de una mesita, me miró. ¿Se podía visitar la exposición I nativi della foresta amazzonica?
 —Certo. Avanti, avanti.
No había objetos en el interior de la galería, sólo fotos, lo menos una cincuentena, la mayoría bastante grandes. Carecían de leyendas, pero alguien, acaso el mismo Gabriele Malfatti, había escrito un par de cuartillas indicando que las fotografías fueron tomadas en el curso de un viaje de dos semanas por la región amazónica de los departamentos del Cusco y de Madre de Dios, en el Oriente peruano. El artista se había propuesto describir, «sin demagogia ni esteticismo», la existencia cotidiana de una tribu que, hasta hacía pocos años, vivía casi sin contacto con la civilización, diseminada en unidades de una o dos familias. Sólo en nuestros días comenzaba a agruparse en esos lugares documentados por la muestra, pero muchos permanecían aún en los bosques. El nombre de la tribu estaba castellanizado sin errores: los machiguengas.
 Las fotos materializaban bastante bien el propósito de Malfatti. Allí estaban los machiguengas lanzando el arpón desde la orilla del río, o, semiocultos en la maleza, preparando el arco en pos del ronsoco o la huangana; allí estaban, recolectando yucas en los diminutos sembríos desparramados en torno a sus flamantes aldeas —acaso las primeras de su larga historia—, rozando el monte a machetazos y entreverando las hojas de las palmeras para techar sus viviendas. Una ronda de mujeres tejía esteras y canastas: otra preparaba coronas, engarzando vistosas plumas de loros y guacamayos en aros de madera. Allí estaban, decorando minuciosamente sus caras y sus cuerpos con tintura de achiote, haciendo fogatas, secando unos cueros, fermentando la yuca para el masato en recipientes en forma de canoa. Las fotos mostraban con elocuencia cuán pocos eran en esa inmensidad de cielo, agua y vegetación que los rodeaba, su vida frágil y frugal, su aislamiento, su arcaísmo, su indefensión. Era verdad: sin demagogia ni esteticismo.
 Esto que voy a decir no es una invención a posteriori ni un falso recuerdo. Estoy seguro de que pasaba de una foto a la siguiente con una emoción que, en un momento dado, se volvió angustia. ¿Qué te pasa? ¿Qué podrías encontrar en estas imágenes que justifique semejante ansiedad?
 Desde las primeras fotos había reconocido los claros donde se alzan Nueva Luz y Nuevo Mundo —no hacía tres años que había estado en ellos— e, incluso, al ver una panorámica del último de estos lugares, la memoria me resucitó en el acto la sensación de catástrofe con que viví el aterrizaje acrobático que hicimos allí, aquella mañana, en el Cessna del Instituto Lingüístico, esquivando niños machiguengas. También me había parecido reconocer algunas caras de los hombres y mujeres con quienes, ayudado por Mr. Schneil, conversé. Y esto fue una certidumbre cuando, en otra de las fotografías, vi, con la misma barriguita hinchada y los mismos ojos vivos que conservaba en mi recuerdo, al niño de boca y nariz comidas por la uta. Mostraba a la cámara, con la misma inocencia y naturalidad con que nos lo había mostrado a nosotros, ese hueco con colmillos, paladar y amígdalas que le daba un aire de fiera misteriosa.
 La fotografía que esperaba desde que entré a la galería, apareció entre las últimas. Al primer golpe de vista se advertía que aquella comunidad de hombres y mujeres sentados en círculo, a la manera amazónica —parecida a la oriental: las piernas en cruz, flexionadas horizontalmente, el tronco muy erguido—, y bañados por una luz que comenzaba a ceder, de crepúsculo tornándose noche, estaba hipnóticamente concentrada. Su inmovilidad era absoluta. Todas las caras se orientaban, como los radios de una circunferencia, hacia el punto central, una silueta masculina que, de pie en el corazón de la ronda de machiguengas imantados por ella, hablaba, moviendo los brazos. Sentí frío en la espalda. Pensé: «¿Cómo consiguió este Malfatti que le permitieran, cómo hizo para...?». Bajé, acerqué mucho la cara a la fotografía. Estuve viéndola, oliéndola, perforándola con los ojos y la imaginación, hasta que noté que la muchacha de la galería se levantaba de su mesita y venía hacia mí, inquieta.
 Haciendo un esfuerzo por serenarme, le pregunté si las fotografías se vendían. No, creía que no. Eran de la Editorial Rizzoli. Iba a publicar un libro con ellas, parecía. Le pedí que me pusiera en contacto con el fotógrafo. No iba a ser posible, desgraciadamente:
 —Il signore Gabriele Malfatti è morto.
¿Muerto? Sí. De unas fiebres. Un virus contraído en aquellas selvas, forse. ¡El pobre! Era un fotógrafo de modas, había trabajado para Vogue, para Uomo, revistas así, fotografiando modelos, muebles, joyas, vestidos. Se había pasado la vida soñando con hacer algo distinto, más personal, como este viaje a la Amazonía. Y, cuando al fin pudo hacerlo, y le iban a publicar un libro con su trabajo ¡se moría! Y, ahora, le dispiaceva, pero era la hora del pranzo y tenía que cerrar.
 Le agradecí. Antes de salir a enfrentarme una vez más con las maravillas y las hordas de turistas de Firenze, todavía alcancé a echar una última ojeada a la fotografía. Sí. Sin la menor duda. Un hablador.

A hallgatásba merült Luis Llosa Uretának és a macsigenga kenkitszatatsziriáknak

I
Azért jöttem, Firenzébe, hogy egy időre elfeledkezzem Peruról és a peruiakról, ámde ez a szerencsétlen ország a legváratlanabb módon mégis elém került ma reggel. Már megnéztem Dante újjáépített házát, a San Martino del Vascovo kicsiny templomát és azt az utcácskát, ahol a legenda szerint a költő először pillantotta meg Beatricét, amikor a Santa Margherita nevét viselő keresztutcában egyszer csak földbe gyökerezett a lábam egy kirakat üvege előtt: íjak, nyilak, egy faragott evező, mértani mintákkal díszített korsó és egy vadgyapotból szőtt kusmát − az indiánok ingszerű ruhadarabját − viselő kirakati baba. De a perui őserdők ízét mégis három-négy fénykép adta vissza hirtelen. Széles folyók, vastag törzsű fák, könnyű indián csónakok, cölöpökön nyugvó, ingatag kunyhók, félmeztelen, tarkára kifestett férfiak és nők ritkás csoportjai, akik rezzenéstelen tekintettel meredtek rám a csillogó kartonpapírról.
Magától értetődött, hogy bementem. Különös bizsergessél és azzal az előérzettél, hogy ostobaságot művelek; valamiféle hétköznapi kíváncsiságnak engedve, kockáztatom olyan jól fölépített és egészen addig meg is tartott tervemet − hogy Dantét és Machiavellit olvasok és a reneszánsz festészetet tanulmányozom néhány hónapig teljes magányban −, és előidézem szokásos mértéktartó hekatombáim egyikét, amely fenekestül fölforgatja majd az életemet. De magától értetődött, hogy bementem.
A kiállításra szolgáló helyiség kisebb már nem is lehetett volna. Egyetlen alacsony mennyezetű terem, amelybe − hogy az összes fényképet elhelyezhessék − beállítottak két térelválasztót, és még azoknak is mind a két oldalát telerakták képekkel. Sovány, szemüveges lány ült egy kis asztal mögött: fölpillantott. Megnézhetem „Az amazóniai őserdő bennszülöttei” című kiállítást?
– Certo. Avanti, avanti.
A kiállító helyiségben tárgyak nem voltak, csak fényképek, mintegy ötven darab, a legtöbbjük elég nagy. Egyik alatt sem volt felirat, de valaki, talán éppen Gábrielé Malfatti írt néhány oldalnyi szöveget, amelyben arról beszélt, hogy a fényképek egy kéthetes amazóniai utazás során készültek, amelyet Peru keleti vidékén, Cuzco és Madre de Dios körzetében tett. A művész „demagógia és esztetizálás nélkül” szerette volna megmutatni egy olyan törzs életét, amely még néhány esztendeje is a civilizációtól csaknem teljesen elzárva, egy-két családból álló csoportokra szétszakadozva élt. Csak az utóbbi időben kezdtek nagyobb közösségekbe szerveződni a képeken látható vidéken, de sokan közülük még most is az erdő mélyén rejtőzködnek. A törzs nevét hibátlan spanyolsággal írta le: los machiguengas.
A fényképek elég jól kifejezték Malfatti szándékát. Látni lehetett a macsigengákat, ahogy szigonyt hajítanak a folyó partjáról, vagy a bozótban megbújva, a vízi disznó vagy a pekari nyomában járva, felajzzák az íjukat; látni lehetett őket, ahogy a jukkát gyűjtik újonnan alapított − hosszú történelmük során talán első − falvaik határában elterülő földjeiken, ahogy machetével tarolják az erdőt, összefonják a pálmaleveleket, hogy tetőt készítsenek belőle a házaikra. Körben ülő asszonyok gyékényszőnyeget és kosarat fontak; egy másik csoport koszorúkat készített, csillogó papagáj- és araratollakat erősítettek fel fából készült karikákra. Látni lehetett, ahogy aprólékosan kifestik az arcukat és a testüket az orleán-fa magjából készített festékkel, ahogy tüzet gyújtanak, bőröket szárítanak, csónak formájú edényekben erjesztik a jukkát, hogy maszatót készítsenek belőle. A fényképek ékesszólóan megmutatták azt, hogy milyen kevesen vannak az ég, a víz és a növényzet roppant ölelésében, törékeny és egyszerű életüket, elszigeteltségüket, ősi voltukat, védtelenségüket. Teljesen igaz volt: demagógia és művészkedés nélkül.
Mindazt, amit most elmondok, nem utólag gondoltam el, és nem is az esendő emlékezet diktálta. Biztosan tudom, hogy izgatottan mentem egyik fotótól a másikig, és izgalmam egyik pillanatról a másikra szorongásba csapott át. Mi van veled? Mi olyat láthatsz ezeken a fényképeken, ami igazolhatná a nyugtalanságodat?
Már az első képeken felismertem azokat a tisztásokat, amelyeken Nueva Luz és Nuevo Mundo áll − még három éve sincs, hogy megfordultam azon a vidéken − sőt, amikor az utóbbi település légi felvételét megpillantottam, emlékezetem azonnal fölidézte azt a katasztrófa-élményt, amelyet akkor éltem át, amikor egy reggelen a Nyelvészeti Intézet Cessnája a nyaktörő földet érés közben kerülgette a macsigenga gyerekeket.
És mintha felismertem volna néhány férfi és nő arcát is, akikkel Mr. Schneil segítségével váltottam szót. Minden bizonyossággá vált, amikor egy másik fényképen megpillantottam − ahogyan az emlékezetemben élt − azt a felpüffedt hasú kisfiút, akinek a száját és az orrát szétroncsolta a bőrfarkas. Ugyanolyan ártatlanul és természetesen mutatta meg azt a szemfogakkal, szájpadlással és mandulákkal keretezett üreget, amelytől úgy nézett ki, mint valami titokzatos vadállat.
Az utolsók között volt az a fénykép, amelyre azóta vártam, hogy a kiállítóterembe beléptem. Első pillantásra látni lehetett, hogy az a férfiakból és nőkből álló közösség − amazóniai módra, keresztbe vetett, vízszintesen meghajló lábbal, egyenes törzzsel ültek körben, éppen úgy, mint keleten − megigézve figyelt az estébe hajló alkony gyérülő fényében. Teljes mozdulatlanságba merevedtek. Minden arc, valamiféle körív sugarait követve, a középpont, egy férfi alakja felé fordult, aki a megigézett macsigengák karéjának közepén magasodott föl, és kezének mozgásával kísérte beszédét. Hideg futott végig a hátamon. Arra gondoltam: „Hogyan vette rá őket Malfatti, hogy beleegyezzenek, mit tett, hogy…?” Lehajoltam, az arcommal szinte súroltam a fényképet. Néztem, vizslattam, szinte átfúrtam a tekintetemmel és a képzeletemmel, míg észre nem vettem, hogy a teremőr lány föláll az asztala mellől, és nyugtalanul közeledik felém.
Erőt vettem magamon, hogy lecsillapodjak, és megkérdeztem, eladók-e a fényképek. Nem, úgy gondolja, hogy nem. A Rizzoli Kiadó tulajdonában vannak. Azt hiszi, könyv lesz majd belőlük. Arra kértem, legyen a segítségemre, hogy megismerhessem a fényképészt. Sajnos, az lehetetlen.
– Il signore Gabriele Malfatti é morto.
Meghalt? Igen. Elvitte a láz. Valami vírus megfertőzte az őserdőben, forse. Szegény feje! Divatfényképész volt, a Vogue-nak, az Uomo-nak és más hasonló képeslapoknak dolgozott, modelleket, bútorokat, ékszereket, ruhákat fényképezett. Egész életében arról álmodozott, hogy valami mást, valami egyénibbet csináljon, olyat, mint ez az amazóniai utazás. És amikor végre sikerült neki és könyv készül a munkájából, meghalt! És most igazán sajnálja, de eljött a pranzo ideje, és be kell zárnia.
Köszönöm, mondtam. Mielőtt kiléptem volna, hogy ismét szemtől-szemben álljak Firenze csodáival és a turistahordákkal, sikerült még egy utolsó pillantást vetnem a fényképre. Igen. Semmi kétség. Égy beszélő.