Vaz Ferreira, Maria Eugenia: Regreso

He de volver a ti, propicia tierra
como una vez surgí de tus entrañas;
con un sacro dolor de carne viva
y la pasividad de las estatuas.
He de volver a ti gloriosamente,
triste de orgullos arduos e infecundos
con la ofrenda vital inmaculada.
No sé, cuando labraste el signo mío,
el crisol armonioso de tus gestas
dónde estaba...
dónde la proporción de tus designios...
Tú me brotaste fantásticamente
con la quietud de la serena sombra
y el trágico fulgor de las borrascas...
Tú me brotaste caprichosamente
alguna vez en que se confundieron
tus potencias en una sola ráfaga...:
Y no tengo camino;
mis pasos van por la salvaje selva
en un perpetuo afán contradictorio,
la voluntad incierta se deshace
para tornasolar la fantasía;
con luz y sombra, con silencio y canto
el miraje interior dora sus prismas;
mientras que siento desgranarse afuera
con llanto musical los surtidores,
siento crujir los extendidos brazos
que hacia el materno tronco se repliegan,
temor, fatiga. solitaria angustia,
y en un perpetuo afán contradictorio
mis pasos van por la salvaje selva.
Ah, si pudiera desatar un día
la unidad integral que me aprisiona
Tirar los ojos con los astros quietos
de un lago azul en la nocturna onda...
Tirar la boca muda entre los cálices
cuyo ferviente aroma sin destino
disipa el viento en sus alas flotantes
Darle el último adiós
al insondable enigma del deseo,
cerrar el pensamiento atormentado
y dejarlo dormir un largo sueño
sin clave y sin fulgor de redenciones
Alguna vez me llamarás de nuevo
Y he de volver a ti, tierra propicia,
con la ofrenda vital inmaculada,
en su sayal mortuorio toda envuelta
como en una bandera libertaria.

Meg kell térjek öledbe, drága földem,
ahogy egykor elhagytam méhed ágyát,
szent fájdalommal, mint az eleven hús,
és mozdulatlan, mint a néma szobrok.
Meg kell térjek dicsőséggel kerítve,
hívságaimban holtig elcsigázva,
szeplőtlen élő-áldozatra készen.
Ó, mondd, midőn sorsomra jelt vetettél,
hős tetteid olvasztótégelyében
mi fortyogott? ...
s hol volt szándékaidnak szép aránya? ...
Sarjadtam rajtad mint kísértet árnya,
a hűvös árnyak békéjét viselve,
s a szélvész rettentő villámvetését
Sarjadtam rajtad mint szeszélyes ágad,
egykor, midőn erőid egy magodba
torlódtak össze, felfakadni vágyva ...
És út seholse vár rám;
ha lépek, ősvadonba hág a lábam,
nem tudva, jó vagy rossz felé törekszem,
s amíg a málló akarat ködére
a képzelet feszít ki dús szivárványt,
itt benn a lélek délibábja fénylik
arannyal, árnnyal, csönddel és dalokkal;
és hallom, kint a cseppek mint peregnek
a szökőkutak síró énekében,
s hallom, a tárt karok miként ropognak
az elhagyott anyák keblét keresve,
s elönt a félelem, lebír magányom,
s nem tudom, jó vagy rossz felé törekszem,
hisz folyton ősvadonba hág a lábam.
Ha egyszer, ó, ha szökni tudnék innen,
a természetnek szörnyű börtönéből!
Szemem, miként a méla éji csillag,
a kék tavak sötét vizébe szállna
A szám a kelyhek peremének adnám,
melyek forró ízét a szél csapongva
hordozza szét a lebegő szárnyak közt ...
Utolsó istenhozzádot rebegnék
a vágy kifürkészhetetlen titkának,
s az elgyötört gondolatot lezárnám
mélyre, hogy mélyen, békében aludja
megfejtetlen és megváltatlan álmát ...
Egyszer majd újra hívni fogsz, kegyes föld,
s nekem akkor meg kell térnem öledbe
szeplőtlen élő-áldozatra készen,
illőn, halotti leplébe csavarva,
szent lobogójába a szabadságnak.