Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Vega, Lope de: Ó, legdrágább szabadság (Oh Libertad Preciosa Magyar nyelven)

Vega, Lope de portréja

Oh Libertad Preciosa (Spanyol)

¡Oh libertad preciosa,

no comparada al oro

ni al bien mayor de la espaciosa tierra!

Más rica y más gozosa

que el precioso tesoro

que el mar del Sur entre su nácar cierra,

con armas, sangre y guerra,

con las vidas y famas,

conquistado en el mundo;

paz dulce, amor profundo,

que el mal apartas y a tu bien nos llamas,

en ti sola se anida

oro, tesoro, paz, bien, gloria y vida.

 

Cuando de las humanas

tinieblas vi del cielo

la luz, principio de mis dulces días,

aquellas tres hermanas

que nuestro humano velo

tejiendo llevan por inciertas vías,

las duras penas mías

trocaron en la gloria

que en libertad poseo,

con siempre igual deseo,

donde verá por mi dichosa historia

quien más leyere en ella

que es dulce libertad lo menos della.

 

Yo, pues, señor exento,

de esta montaña y prado,

gozo la gloria y libertad que tengo.

Soberbio pensamiento

jamás ha derribado

la vida humilde y pobre que entretengo;

cuando a las manos vengo

con el muchacho ciego,

haciendo rostro embisto,

venzo, triunfo y resisto

la flecha, el arco, la ponzoña, el fuego,

y con libre albedrío

lloro el ajeno mal y canto el mío.

 

Cuando el aurora baña

con helado rocío

de aljófar celestial el monte y prado,

salgo de mi cabaña

riberas de este río,

a dar el nuevo pasto a mi ganado;

y cuando el sol dorado

muestra sus fuerzas graves,

al sueño el pecho inclino

debajo un sauce o pino,

oyendo el son de las parleras aves,

o ya gozando el aura

donde el perdido aliento se restaura.

 

Cuando la noche fría

con su estrellado manto

el claro día en su tiniebla encierra,

y suena en la espesura

el tenebroso canto

de los noturnos hijos de la tierra,

al pie de aquesta sierra

con rústicas palabras

mi ganadillo cuento;

y el corazón contento

del gobierno de ovejas y de cabras,

la temerosa cuenta

del cuidadoso rey me representa.

 

Aquí la verde pera

con la manzana hermosa

de gualda y roja sangre matizada,

y de color de cera

la cermeña olorosa

tengo, y la endrina de color morada;

aquí de la enramada

parra que al olmo enlaza,

melosas uvas cojo;

y en cantidad recojo,

al tiempo que las ramas desenlaza

el caluroso estío,

membrillos que coronan este río.

 

No me da discontento

el hábito costoso

que de lascivo el pecho noble inflama

es mi dulce sustento

del campo generoso

estas silvestres frutas que derrama;

mi regalada cama

de blandas pieles y hojas

que algún rey la envidiara;

y de ti, fuente clara,

que bullendo el arena y agua arrojas,

esos cristales puros,

sustentos pobres, pero bien seguros.

 

Estése el cortesano

procurando a su gusto

la blanda cama y el mejor sustento;

bese la ingrata mano

del poderoso injusto,

formando torres de esperanza al viento;

viva y muera sediento

por el honroso oficio,

y goce yo del suelo

al aire, al sol y al hielo,

ocupado en mi rústico ejercicio;

que más vale pobreza

en paz que en guerra mísera riqueza.

 

Ni temo al poderoso

ni al rico lisonjeo,

ni soy camaleón del que gobierna;

ni me tiene envidioso

la ambición y deseo

de ajena gloria ni de fama eterna.

Carne sabrosa y tierna,

vino aromatizado,

pan blanco de aquel día,

en prado, en fuente fría,

halla un pastor con hambre fatigado;

que el grande y el pequeño

somos iguales lo que dura el sueño.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poema-de-amor.com.ar

Ó, legdrágább szabadság (Magyar)

Ó, legdrágább szabadság,

aranynál nemesebb kincs

s minden javánál a gyönyörű földnek;

te gyönyör és vigasság,

kinél kincs becsesebb nincs,

kinél a déltengeri gyöngy se gyöngyebb;

érted öletnek, ölnek,

érted a hír, az élet,

e harcmező-világon,

gyönyör és édes álom,

kiben a rossz enyész, a jó megéled,

benned lel menedékre

a kincs, a hír, az élet és a béke.

 

Az eleven homályból

megpillantván az égnek

tüzét, kezdetén édes napjaimnak,

három nővér, a fátyol-

szövők, akik a végzet

útján veszélyes kalandokra bírnak,

méz-ízt adtak a kínnak,

hogy ne vidítson engem

csak szabadság, merészség,

örökös, édes éhség,

mert kutatva boldog történetemben

megfejtheted a titkát:

szabadságban szűkölködik leginkább.

 

Eképp bújdosva messze,

különb s bölcsebb vidékre,

élvezem azt a keveset, amim van.

Nem gyötör gőgös eszme,

és örökös a béke

alázatos, szegényes napjaimban.

Birokra kelve vígan

a vaksorstól se félek,

leszegett bika-fővel,

győzöm dicső erővel,

nem fog se nyíl se íjj se tűz se méreg,

s kényem-kedvemre zengem

a magam s mások baját énekemben.

 

Ha a mennyei korsó

jéghideg harmatában

hegyet és rétet megfüröszt a hajnal,

s nyílik az éj-koporsó,

elhagyom parti sátram:

nyájam terelem szelíd akarattal;

s ha az égi aranyfal

izzó sugárral éget,

álomi édességben,

fűz vagy fenyő tövében

fülelek, madaraim mit beszélnek –

szél-vánkoson heverve,

elherdált lélegzetem visszanyerve.

 

Ha a jeges sötétség

csillagos köntösével

a tündöklő napot homályba zárja,

s a lombos sűrü mélyét

fölveri énekével

a földi éjben bolyongók családja,

a hegyekben tanyázva

megszámlálom a nyájat

földszaga, jó szavakkal,

s megelégedve azzal,

mi kijár nekem, kecskenép urának:

így óvom féltve népem

aggodalmas és jó királyaképpen.

 

Enyém a körte zöldje,

enyém az alma húsa,

alvadt lilák és vérvörösek ezre,

a sápadt fattya-körte,

s enyém a szilva jussa,

lila tündöklése, savanyu nedve;

a szilre tekeredve

szőlőindák gubanca -

a mézizű időben;

és szüretelek bőven,

ha fölém hajol a nyár tüzes arca,

birsalmát, sárga-drágát,

habos folyónak legszebb koronáját.

 

Ugyan meg nem irigylem

a díszes öltözéket,

mely a nagylelkűt kéjvággyal gyalázza,

bőséges berkeimben

ízes gyümölcsön élek,

jósorban tart a föld szüreti láza,

heverek puha ágyra,

király se dől különbre:

bőrre és levelekre,

és forrásvizek ezre,

homokot és vizet szülve a földre,

kristállyal oltja szomjam

szegényes, mégis biztos birtokomban.

 

Tülekedjék a kerge,

az udvar kósza népe,

puhább ágyért, nagyobb falat kenyérért,

júdáscsókját lehelje

a hatalmas kezére,

építse csak szélbe tornyos reményét;

nekem add meg a békét,

a mesterség nyugalmát,

élvezzem birodalmam

szélben, hóban és fagyban,

taposva életem paraszti malmát:

békében úr a koldus,

háborúban koldus a nyomorult dús.

 

A hatalmast lenézem,

a gazdagot nem állom,

viszolyogtat a szolga színlelése;

nyeljen bár minden érdem

jutalmat, sose vágyom

mások dicsőségére, hírnevére;

friss sültet szel ebédre,

torkát csiklandja jó bor,

így él fehér kenyéren

a pásztornép serényen

rét és forrás kínálta földi jókból;

mert örömben és kínban

egyek vagyunk, míg álmunk el nem illan.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap