Vicente Aleixandre, Merlo: La dicha

No. ¡Basta!

Basta siempre.

Escapad, escapad: sólo quiero,

sólo quiero tu muerte cotidiana.

El busto erguido, la terrible columna.

el cuello febricente, la convocación de los robles;

las manos que son piedra, la luna de piedra sorda

y el vientre que es sol, el único extinto sol.

¡Hierba seas! Hierba reseca, apretadas raíces,

follaje entre los muslos donde ni gusanos ya viven

porque la tierra no puede ni ser grata a los labios,

a esos que fueron —sí— caracoles de lo húmedo.

Matarte a ti, pie inmenso, yeso escupido

pie masticado días y días cuando los ojos sueñan,

cuando hacen un paisaje azul cándido y nuevo

donde una niña entera se baña sin espuma.

Matarte a ti, cuajarón redondo, forma o montículo,

materia vil, vomitadura o escarnio,

palabra que pendiente de unos labios morados

ha colgado en la muerte putrefacta o el beso.

No. ¡No!

Tenerte aquí corazón que latiste entre mis dientes larguísimos,

en mis dientes o clavos amorosos o dardos,

o temblor de tu carne cuando yacía inerte

como el vivaz lagarto que se besa y se besa.

Tu mentira catarata de números,

catarata de manos de mujer con sortijas,

catarata de dijes donde pelos se guardan,

donde ópalos u ojos están en terciopelos,

donde las mismas uñas se guardan con encajes.

Muere, muere como el clamor de la tierra estéril,

como la tortuga machacada por un pie desnudo,

pie herido cuya sangre, sangre fresca y novísima,

quiere correr y ser como un río naciente.

Canto el cielo feliz, el azul que despunta,

canto la dicha de amar dulces criaturas,

de amar a lo que nace bajo las piedras limpias,

agua, flor, hoja, sed, lámina, río o viento,

amorosa presencia de un día que sé existe.

Nem! Elég!

Már örökre elég!

Fuss, rohanj! Halj meg naponta!

Szívemben már csak a halálod, halálod vágya ég!

Halálba vágyom felmeredő melled, a szörnyű oszlopot,

Láztól lüktető torkodat s a tölgyfák komor gyülekezetét,

kő-kezeidet, a süket kövek holdjait

és hasadat, a Napot, az utolsó megvakult Napot!

Légy fű! Sorvadt és lázas, légy feszes gyökérzet

és lomb a combok közt, ahol már férgek se élnek,

mert a komor, vad földön idegenek az ajkak,

az ajkak, ó igen, melyek a nedvesség lágy csigái voltak.

Megölni téged, iszonyú láb, kiköpött gipsz,

naponta megrágott láb, megölni, mikor álmodik a szem,

mikor a táj ártatlan kék és új és lélektelen

s egy örök kislány fürdik a vízben s nem tapad testére hab.

Megölni téged, kerek, alvadt vér, zárt forma, puha domb,

romlandó anyag, szenny és kiütés

és szó, mely a lila ajkakról csüng halálra váltan

s fennakadt a csókban vagy a rothadó halálban.

Nem! Soha nem!

Téged itt tartalak, szív, te nagyon hosszú fogaim között dobogtál.

Fogaim között, szerelmes szögek s arannyal öntözött dárdák között.

Ó húsod remegése, ernyedten feküdtél, mint a gyík,

kit végtelen csókokkal csókol az örökkévalóság.

Hazugságod számok vízesése,

gyűrűs asszony kezeinek vízesése,

hajfonatokat őrző gátak vízesése,

gátaké, melyeken opálok s szemek nyugszanak sötét bársonyokon,

melyek mögött a körmöket is csipkébe ágyazva hordják.

Halj meg, halj meg! Mint a meddő föld megnyílt sebe.

Mintha a teknőst meztelen lábbal halálra taposnák,

meztelen, sebzett lábbal, melynek friss és most kibuggyant vére

messze futna, frissen született új folyó, vizek fivére.

Én majd a boldog eget dalolom, a most ébredő kéket,

édes lányokat, szeretőkben a boldog könnyűséget,

a szerelmet, mely a tiszta kövek alatt terem,

víz, virág, szomjúság, rajz, folyó, futó szél,

a szerelem szerelmes napját, mely létezik, él, tudom!