Vicente Aleixandre, Merlo: Az igazság (La verdad Magyar nyelven)

¿Qué sonríe en la sombra sin muros que ensordece

mi corazón? ¿Qué soledad levanta

sus torturados brazos sin luna y grita herida

a la noche? ¿Quién canta sordamente en las ramas?

Pájaros no: memoria de pájaros. Sois eco,

sólo eco, pluma vil, turbia escoria, muerta materia sorda

aquí en mis manos. Besar una ceniza

no es besar el amor. Morder una seca rama

no es poner estos labios brillantes sobre un seno

cuya turgencia tibia dé lumbre a estos marfiles

rutilantes. ¡El sol, el sol deslumbra!

Separar un vestido crujiente, resto inútil

de una ciudad. Poner desnudo

el manantial, el cuerpo luminoso, fluyente,

donde sentir la vida ferviente entre los ramos

tropicales, quemantes, que un ecuador empuja.

Bebed, bebed la rota pasión de un mediodía

que en el cenit revienta sus luces y os abrasa

volcadamente entero, y os funde. ¡Muerte hermosa vital,

ascua del día! ¡Selva virgen que en llamas te destruyes!

Mi mosolyog derengve a szívem-süketítő

faltalan, tág homályban? Milyen magány emelte

gyötrött, holdtalan karját, megsebzetten kiáltva

az éjben? Milyen ének csüggedt tompán az ágra?

Nem madár! Csak emléke! Visszhang vagy, puszta visszhang,

csak hitvány toll, szemét, csak zavaros szemét, süket, holt anyag vagy .

üres kezemben! Hamut megcsókolni miért más,

mint a vágyat csókolni? Száraz ágat foggal harapni

miért más, mint kigyulladt ajkad egy mellre sütni,

hogy langyos duzzadása égő fénnyel borítsa

csontjaidat? A nap tűz, a nap jár át velődig!

Letépni ruháid, a város hasztalan, holt

maradványát! Letépni fátylát és meztelenné

simítani a forrást, a tündöklő megáradt testet,

hogy ott forrj, hol a trópus égő ágai közt a fény ég,

hol életed kigyúl, hol az egyenlítő megőrjít!

Idd ki, idd ki a láng-dél eltörött szenvedélyét,

míg felrobban a csúcson, s fényét árasztva reszket,

s megperzsel és megolvaszt, mindannyiunkat! Szép erős halál, szép

nap parazsa! Lángokba ájult nagy, néma erdő!