I.
Alusznak a lusták
Dél van. Vakít a móló: a napfény perzselő.
Hatalmas üst a háttér, vörös aranya fő.
Nyújtózó jegenyék közt bódult álomba kushad
a sétány, nyugtató-lágy karjába Morpheusnak.
Munkátlan ember mindig milyen sok szunnyad itt!
Epikúrjai az emlékezésnek
e naplopók, akik
hortyogva hagyják, hadd múljék az élet.
II
Gyermekek diadala
Alkonyul. Üdén zöldell a kert: rázáporozzák
gyémánt kígyóikat az öntözőcsövek.
A meghitt óra ez. Csicseregnek a pesztrák.
Mindenik ágyás-közből egy kis kerub nevet.
E rózsabokrok éppen, mint Fra Angelicónál!
S e szép cigány-spanyol lány
tán nem a Murillóé? S mellette a pelenkák?
(Gőgös-pogány virággal a parkon kocsi leng át,
hogy gyulladt szemmel bámul a sok kamásnis polgár.)
III
Cupido győz
A nyugodt déli éjben a tömött lombozatból
lélegzet tölti élni a gyűrt emberi lelket.
Fut a szilaj lehellet, kerteken át barangol:
az istené, ki szemre csiszolt vonásu gyermek.
A hang itt gyönge, lágy, ám
csiklandós bizony arrább…
Az idők örök párja, Éva s Ádám
ott ropogtatja épp az örök almát.