Villaespesa, Francisco: Carmen X.

Ya cada gesto nuestro es una mueca loca
de un payaso que intenta divertir á la gente,
mientras que tras la máscara enharinada siente
escapársele el alma, en risas, por la boca.
 
Ya mis ojos no encuentran en tu amor un secreto
y así, cual tras tu gasa presiento tu hermosura,
cuando á mi cuello, trémula, te abrazas con locura,
parece que en mis brazos estrecho un esqueleto.
 
Esta pasión que ahora nos estremece, encierra
el hambre del gusano y la sed de la tierra.
Nuestro lecho de bodas es un sepulcro abierto,
 
y cuando se confunden nuestros labios, besamos,
solamente la boca desdentada del muerto
que dentro de nosotros enterrado llevamos.

Már minden gusztusunk egy őrjöngő pojáca
torz fintora csupán, ki mulattatván a népet,
a lisztes maskarán át, ahogy száját kitátja
nevetés közben, érzi, hogy elhagyja a lélek!
 
Szemem már nem találhat szerelmedben több titkot,
fátylad mögött is érzem minden szépséged nyomban,
s mikor vad remegéssel nyakamat átszorítod,
akárcsak egy csontvázat ölelgetnék karomban.
 
Ott él e szenvedélyben, mi most bennünket áthat,
a pondró éhessége, és szomja földanyánknak...
Egy megnyitott koporsó öble a nászi ágyunk.
 
És amikor az ajkunk eggyétapad remegve,
a halálfej fogatlan szájára rátalálunk,
melyet belsőnkben hordunk régóta eltemetve.