Vivanco, Luis Felipe: A fékezők (Los guardafredos Magyar nyelven)
Los guardafredos (Spanyol)1 El sabor de los túneles y la escarcha crujiendo bajo los dedos rosas del primer sol. Rebaños agrupados, aún en la sombra. Cañadas, vaharadas azules.
Niebla harapienta, yerba mojada y agua rota. La inacción y el ensueño sin palabras, sin pasos obligados: monótona libertad soñolienta.
Algo, fuerza de un fuego, se va llevando al cuerpo, se va dejando el alma como blanca humareda que se disipa pronto sobre lomas sin árboles.
La carne, los vagones arrastrados, los rieles… Pero también las curvas sorprendidas del alma porosa que se queda.
2 Soñar, mientras se vive, se trabaja. Quimeras arañadas, a tientas, sobre pardos tablones.
Tras el total fracaso, todo el mundo es posible como pobres paisajes de más tierna belleza. ¡Tantos años futuros en trance de de alborada!
Los ojos, sin deseo de alcanzar, casi místicos, como una entrega de antes de la vida. (Rebaños agrupados, aún, en la sombra.) Y las manos.
3 Arde un fuego. Una fuerza de manos poderosas y activas. De sensuales placeres conseguidos decentemente. Pero un amor, ya sin brazos, se altiva en la garita, y es intúl su intenso vacío, sus distancias redentoras. (Su yerba mojada, su agua rota.)
Frias materias, cálidos animales, viajan: las terneras, el trigo, los metales sonoros. (Y el amor es un chopo de invierno, una garita rodeada en la noche de caliente mugidos.)
4 Son estrellas, son pueblos, - bajas constelaciones -, y un farol vacilando, padeciendo a lo largo de la vida. Son luces de estaciones aisladas, y negros despoblandos.
Son montañas frondosas de oscuridad. Son puentes de un fragor sin riberas, ríos de agua imantada, fantasmales taludes erizados de piornos.
Va la carne hacia un brusco final, (tal vez un choque que la estruje entre astillas). Pero el alma se queda porosa en las tinieblas.
5 Noche. Y alba. La aurora no se atreve. Vagones con el alba parada. Mugidos con el alba parada.
Y sacos grises. No se atreven los pájáros, ni las tercas traviesas del sueno.
El alba, húmeda. (En la noche más larga, más oscura, seremos, Señor, tus guardafrenos.)
|
A fékezők (Magyar)1 Alagutaknak íze s ropogós jég virága az első napsugártól rózsás ujj alatt. Csordák, még összekuporodva az árnyban. Itt-ott szurdok, kékellő párafelhők.
Foszladozó köd, nyirkos fűcsomók, pocsolyás víz. A tétlenség s a szótlan álmodás a lépések kötelme nélkül: álmos és egyhangú szabadság.
Holmi tűz erejével telik meg a test lassan, bágyadtan leng a lélek, mint fehérlő füstoszlop, mely hamar szét is foszlik a fátlan dombok búbján.
A hús, a vonszolódó vagonok, kattogó sín... De likacsos léleknek ámító kanyargása szintén; míg le nem nyugszik.
2 Álmodni, amíg élünk s dolgozunk. Sötét pallón vaktában tapogatva összekapart vágyképek.
A teljes csőd után az égvilágon már minden lehetséges, mint ínség szépséges, gyöngéd tájon. Hány eljövő esztendő vajúdik hajnalonta!
Szem, minden vágy nélkül, hogy ellásson valameddig, mint odaadás élet- adás előtt. (Kuporgó állatcsordák, még árnyak takarójában.) S két kéz.
3 Tűz lobog. Munkabíró és tevékeny kezeknek hatalma. Illedelmes- szerényen továbbított érzéki gyönyörűség. Gőgös szeretet trónol a fékezőfülkében, és moccanatlanul sem csappantják tétlenségek, megváltó távolságok. (Nyirkos fű, pocsolyás víz.)
Hűs holt anyag és élő hevült állat utazgat; gabona, üszőborjú, zengő fém rakománya. (Szeretet: téli nyárfa, vonatfékező-fülke testmeleg bőgésekkel körben, az éjszakában.)
4 Csillagok vannak, falvak - alanti csillagképek - nélkül, meg pisla lámpa, mely szenvedve tűr élte hosszán. Fényei vannak sziget-állomásoknak és néptelen sötétnek.
Hegységek vannak lombos homállyal. Hidak vannak parttalan ropogással, delejes vízfolyások, meredező rekettyék: rémlátomásos rézsűk.
Megy a hús a goromba vég felé (ütközés is olykor, összesajtolva). De lenyugszik a ködben likacsosan a lélek.
5 Éj. S hajnal. Fölvirradni még nem mer. Hanyag hajnal tehervagon-sorokkal. Rest hajnal, jószágbőgés.
És szürke zsákok. Nem merészel madár sem repülni, konok talpfa sem ébred.
Mély a hajnal. (A leghosszabb-sötétebb éjben, Urunk, leszünk mi vasúti fékezőid.)
|