Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Vivanco, Luis Felipe: A fékezők (Los guardafredos Magyar nyelven)

Vivanco, Luis Felipe portréja

Los guardafredos (Spanyol)

1

El sabor de los túneles

y la escarcha crujiendo

bajo los dedos rosas

del primer sol. Rebaños

agrupados, aún

en la sombra. Cañadas,

vaharadas azules.

 

Niebla harapienta, yerba

mojada y agua rota.

La inacción y el ensueño

sin palabras, sin pasos

obligados: monótona

libertad soñolienta.

 

Algo, fuerza de un fuego,

se va llevando al cuerpo,

se va dejando el alma

como blanca humareda

que se disipa pronto

sobre lomas sin árboles.

 

La carne, los vagones

arrastrados, los rieles…

Pero también las curvas

sorprendidas del alma

porosa que se queda.

 

2

Soñar, mientras se vive,

se trabaja.

                Quimeras

arañadas, a tientas,

sobre pardos tablones.

 

Tras el total fracaso,

todo el mundo es posible

como pobres paisajes

de más tierna belleza.

¡Tantos años futuros

en trance de de alborada!

 

Los ojos, sin deseo

de alcanzar, casi místicos,

como una entrega de antes

de la vida. (Rebaños

agrupados, aún,

en la sombra.)

                     Y las manos.

 

3

Arde un fuego. Una fuerza

de manos poderosas

y activas. De sensuales

placeres conseguidos

decentemente. Pero

un amor, ya sin brazos,

se altiva en la garita,

y es intúl su intenso

vacío, sus distancias

redentoras. (Su yerba

mojada, su agua rota.)

 

Frias materias, cálidos

animales, viajan:

las terneras, el trigo,

los metales sonoros.

(Y el amor es un chopo

de invierno, una garita

rodeada en la noche

de caliente mugidos.)

 

4

Son estrellas, son pueblos,

- bajas constelaciones -,

y un farol vacilando,

padeciendo a lo largo

de la vida.

                Son luces

de estaciones aisladas,

y negros despoblandos.

 

Son montañas frondosas

de oscuridad. Son puentes

de un fragor sin riberas,

ríos de agua imantada,

fantasmales taludes

erizados de piornos.

 

Va la carne hacia un brusco

final, (tal vez un choque

que la estruje entre astillas).

Pero el alma se queda

porosa en las tinieblas.

 

5

Noche. Y alba. La aurora

no se atreve. Vagones

con el alba parada.

Mugidos con el alba parada.

 

Y sacos grises.

No se atreven los pájáros,

ni las tercas traviesas

del sueno.

 

El alba, húmeda.

(En la noche más larga,

más oscura, seremos,

Señor, tus guardafrenos.)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

A fékezők (Magyar)

1

Alagutaknak íze

s ropogós jég virága

az első napsugártól

rózsás ujj alatt. Csordák,

még összekuporodva

az árnyban. Itt-ott szurdok,

kékellő párafelhők.

 

Foszladozó köd, nyirkos

fűcsomók, pocsolyás víz.

A tétlenség s a szótlan

álmodás a lépések

kötelme nélkül: álmos

és egyhangú szabadság.

 

Holmi tűz erejével

telik meg a test lassan,

bágyadtan leng a lélek,

mint fehérlő füstoszlop,

mely hamar szét is foszlik

a fátlan dombok búbján.

 

A hús, a vonszolódó

vagonok, kattogó sín...

De likacsos léleknek

ámító kanyargása

szintén; míg le nem nyugszik.

 

2

Álmodni, amíg élünk

s dolgozunk.

             Sötét pallón

vaktában tapogatva

összekapart vágyképek.

 

A teljes csőd után az

égvilágon már minden

lehetséges, mint ínség

szépséges, gyöngéd tájon.

Hány eljövő esztendő

vajúdik hajnalonta!

 

Szem, minden vágy nélkül, hogy

ellásson valameddig,

mint odaadás élet-

adás előtt. (Kuporgó

állatcsordák, még árnyak

takarójában.)

                     S két kéz.

 

3

Tűz lobog. Munkabíró

és tevékeny kezeknek

hatalma. Illedelmes-

szerényen továbbított

érzéki gyönyörűség.

Gőgös szeretet trónol

a fékezőfülkében,

és moccanatlanul sem

csappantják tétlenségek,

megváltó távolságok.

(Nyirkos fű, pocsolyás víz.)

 

Hűs holt anyag és élő

hevült állat utazgat;

gabona, üszőborjú,

zengő fém rakománya.

(Szeretet: téli nyárfa,

vonatfékező-fülke

testmeleg bőgésekkel

körben, az éjszakában.)

 

4

Csillagok vannak, falvak

- alanti csillagképek -

nélkül, meg pisla lámpa,

mely szenvedve tűr élte

hosszán.

             Fényei vannak

sziget-állomásoknak

és néptelen sötétnek.

 

Hegységek vannak lombos

homállyal. Hidak vannak

parttalan ropogással,

delejes vízfolyások,

meredező rekettyék:

rémlátomásos rézsűk.

 

Megy a hús a goromba

vég felé (ütközés is

olykor, összesajtolva).

De lenyugszik a ködben

likacsosan a lélek.

 

5

Éj. S hajnal. Fölvirradni

még nem mer. Hanyag hajnal

tehervagon-sorokkal.

Rest hajnal, jószágbőgés.

 

És szürke zsákok.

Nem merészel madár sem

repülni, konok talpfa

sem ébred.

 

Mély a hajnal.

(A leghosszabb-sötétebb

éjben, Urunk, leszünk mi

vasúti fékezőid.)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap