Zenea, Juan Clemente: Las sombras

Oíd.–Ese suave acento,

ese solemne murmullo,

es el canto de la tarde

es la voz de los sepulcros.

Desde el seno de la luna

envuelto en manto de luto,

el ángel de los poetas

a llorar desciende al mundo.

Los espíritus del lago

navegan en los nelumbios,

y abren sus alas de rosa

a los céfiros nocturnos.

Arpa sonora del monte

la palma entona un susurro,

y al blando peso del ave

su ramo encorva el arbusto.

Por los cármenes del río

vago, pensativo y mustio,

y entre el follaje del bosque

blancos fantasmas descubro.

–Ah! ¿quiénes son esos tristes?...

Mis compañeros de estudio,

las sombras de mis amigos

que salen de los sepulcros!

Habana, noviembre 2, 1859.

Hallga. Dallamos nesz éled.

Ünnepélyes hangzat árad.

Síri mélyek énekével

Súlyosul a napleszállat.

Jő alá a hold neveltje.

Fátyla sápadt, mint a bánat.

A világért sír a lelke

A poézis angyalának.

Lenn a tó nemtőli tündér-

Rózsa szirmán gondoláznak

S bontanak a halk zefírben

Rózsaszínű éji szárnyat.

Sugdosódva, mint a hárfa

Szólanak a pálmaágak,

Bú a bokron illegőben

Ingadozva lágy madárhad.

S lélek mormol a habokban

És a fák lidércben állnak,

Rémlenek kísértet-orcák,

Szellem-arca lesz a tájnak.

Hajh! kik ők, e bús kísértők?

Iskolabarátok, árnyak,

Társakéi, kik derengő

Sírjaikból visszajárnak!