Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Zorrilla, José: A vihar (La tempestad Magyar nyelven)

Zorrilla, José portréja

La tempestad (Spanyol)

Fragmento del poema Las píldoras de Salomón

 

¿Qué quieren esas nubes que con furor se agrupan

Del aire transparente por la región azul?

¿Qué quieren cuando el paso de su vacío ocupan,

Del cénit suspendiendo su tenebroso tul?

 

¿Qué instinto las arrastra? ¿Qué esencia las mantiene?

¿Con qué secreto impulso por el espacio van?

¿Qué ser velado en ellas atravesando viene

Sus cóncavas llanuras, que sin lumbrera están?

 

¡Cuál rápidas se agolpan! ¡Cuál ruedan y se ensanchan

Y al firmamento trepan en lóbrego montón.

Y el puro azul alegre del firmamento manchan

Sus misteriosos grupos en torva confusión!

 

Resbalan lentamente por cima de los montes.

Avanzan en silencio sobre el rugiente mar;

Los huecos oscurecen de entrambos horizontes;

El orbe y las tinieblas bajo ellas va a quedar.

 

La luna huyó al mirarlas: huyeron las estrellas,

Su claridad escasa la inmensidad sorbió;

Ya reinan solamente por los espacios ellas;

Doquier se ven tinieblas, mas firmamento, no.

 

En vano nuestros ojos se afanan por hallarle

Del tenebroso velo que lo embozó detrás;

Que cuanto más los ojos se empeñan en buscarle.

Se esconde el firmamento de nuestros ojos más.

 

¡Las nubes solamente! ¡Las nubes se acrecientan

Sobre el dormido mundo! ¡Las nubes por doquier!

A cada instante que huye, la lobreguez aumentan,

Y se las ve en montones sin límites crecer.

 

Ya montes gigantescos semejan sus contornos,

Al brillo de un relámpago que aumenta la ilusión:

Ya de volcanes ciento los inflamados hornos,

Ya de movibles monstruos aligero escuadrón.

 

Ya imitan apiñadas de los espesos pinos

Las desiguales copas y el campo desigual;

Ya informes pelotones de objetos peregrinos

Que mudan de colores, de forma y de local.

 

¿Qué brazo les impele? ¿Qué espíritu les guía?

¿Quién habla dentro de ellas con tan gigante voz,

Cuando retumba el trueno y cuando va bravía

Rugiendo por su vientre la tempestad veloz?

 

Acaso en medio de ellas a visitar los mundos

El Hacedor Supremo del Universo va;

Y envuelto en sus vapores, sus senos más profundos

Estudia, y sus cimientos, por si caducan ya

 

Acaso de su carro tras la vibrante rueda

Con impotente saña caminará Luzbel.

Y porque allí cegarle su resplandor no pueda.

Agolpará esas nubes entre su gloria y él.

 

Y acaso alguna de ellas será la formidable

Que circundó la cumbre del alto Sinai,

En tanto que el ardiente misterio impenetrable

Que iluminó al profeta se fermentaba allí.

 

Acaso será alguna la que vertió en Sodoma

En inflamadas fuentes la cólera de Dios;

Acaso será alguna la que en los mares toma

Las aguas de un diluvio que le acompaña en pos.

 

¡Señor, yo te conozco! La noche azul serena,

Me dice desde lejos: “Tu Dios se esconde allí”;

Pero la noche oscura, la de nublados llena.

Me dice más pujante: “Tu Dios se acerca a ti”.

 

Te acercas, si; conozco las orlas de tu manto

En esa ardiente nube con que ceñido estás;

El resplandor conozco de tu semblante santo

Cuando al cruzar el éter relampagueando vas.

 

Conozco, si, tu sombra que pasa sin colores

Detrás de esos nublados que van en tropel;

Conozco en esos grupos de lóbregos vapores

Los pálidos fantasmas, los sueños de Daniel.

 

Conozco de tus pasos las invisibles huellas

De! repentino trueno en el crujiente son,

Las chispas de tu carro conozco en las centellas,

Tu aliento en el rugido del rápido aquilón.

 

¿Quién ante ti parece? ¿Quién es en tu presencia

Más que una arista seca que el aire va a romper?

Tus ojos son el día: tu soplo la existencia;

Tu alfombra el firmamento: la eternidad tu ser.

 

¡Señor! yo te conozco, mi corazón te adora;

Mi espíritu de hinojos ante tus pies está;

Pero mi lengua calla, porque mi lengua ignora

Los cánticos que llegan al grande Jehová.

 

Palomas de los valles prestadme vuestro arrullo.

Prestadme, claras fuentes, vuestro gentil rumor.

Prestadme, amenos bosques, vuestro feliz murmullo.

Y cantaré a par vuestro, la gloria del Señor.

 

Si su hálito llegara al harpa del poeta.

Si a mi, Señor, bajara tu espíritu inmortal.

Mi corazón henchido del fuego del profeta

Cantara, y no tuvieran sus cánticos igual.

 

Mi voz fuera más dulce que el ruido de las hojas

Mecidas por las auras del oloroso abril,

Más grata que del fénix las últimas congojas,

Y más que los gorjeos del ruiseñor gentil.

 

Más grave y majestuosa que el eco del torrente

Que cruza del desierto la inmensa soledad,

Más grande y más solemne que sobre el mar hirviente

El ruido con que rueda la ronca tempestad.

 

¡Mas hay! que sólo puedo postrarme con mi lira

Delante de esas nubes con que ceñido estás,

Porque mi acento débil en mi garganta expira

Cuando al cruzar el éter relampagueando vas.

 

Tu espíritu infinito resbala ante mis ojos.

Aunque mi vista impura tu aparición no ve,

Mi alma se estremece, y ante tu faz de hinojos

Te adora en esas nubes mi solitaria fe.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.escolar.com/lecturas

A vihar (Magyar)

Las píldoras de Salomón: Töredék III

 

Mit akarnak a felhők, hogy gomolyogva gyűlnek

az áttetsző azúrnak boltívei alatt?

Betölteni mivégre jönnek helyét az űrnek,

s a napra ráaggatni homályos fátylukat?

 

Mily ösztön űzi őket? Milyen erő táplálja?

Mi hajtja át a téren? Mily titkos ösztönök?

Mily lény rejtőzik bennük, álcázottan bejárva

homorú síkjukat, hol a sötétség örök?

 

Milyen sietve gyűlnek! Hogy nőnek gomolyogva!

Koromsötét tömegjük az égboltnak szalad,

s a tiszta firmamentum azúrján foltot foltra

vet a vadul kavargó, titokzatos csapat!

 

A bércek oldalában lassacskán szállnak lejjebb,

némán törnek előre a zúgó tengeren,

és mindkét láthatáron sötét árnyékot vetnek

a földre és alattok homály ül mindenen.

 

Szökött a hold, a csillag, hogy őket jönni látta;

a végtelen beitta a pisla fényeket,

az űrben most a felleg uralkodik magába,

homály van mindenütt és nem látni már eget.

 

Szemünk gyötrődhet váltig, hogy újra megtalálja

túl a homályos fátylon, amelyben elmerül,

mert pillantásunk mennél jobban eped utána,

az égbolt annál jobban búvik szemünk elül.

 

Csak felhők! Egyre felhők! Mindenhol felhők járnak!

A világ mélyen alszik gyűlő felhők alatt!

Határtalan tömegjük növekszik, szerteárad

és a homályt fokozza minden tűnt pillanat.

 

Nem egyszer óriási, vad hegytömböknek tűnnek,

főleg mikor kontúrjuk villám fényében ég,

száz vulkán lángja máskor, mely katlanukban lüktet,

majd látod bennük fürge, gyors szörnyek seregét.

 

Majd szinte összebújva, hullámzó koronája

a sűrű fenyveseknek; csipkés szegélyű rét;

formátlan, furcsa holmik halomba feldobálva,

mely egyre váltja színét, alakját és helyét.

 

Milyen kar hajtja őket? Milyen szellem vezérli?

Kinek halljuk belőlük irtózatos szavát,

ha megdördül az égbolt és vad robaj kíséri

a fürge zivatart, mely ágyékukon csap át?

 

Legfelső Alkotója talán a Mindenségnek

ilyenkor jár közöttük; ellátogat ide,

a ködből pillantása a nagy világba mélyed

s fürkészi, hogy alapja vajjon nem omlik-e?

 

Tán Isten hintajának eleven abroncsán át

tehetetlen dühében bolyong ott Lucifer,

s mert látatlanná tenni nem tudja ragyogását,

közé és dicsősége közé felhőt terel.

 

S lehet, hogy egyik köztük a rettenetes felleg,

mely a magasztos Sinai-orom fölé borult,

s a nagy misztérium, mely forró ölében gerjedt,

a próféta agyában világosságra gyúlt.

 

Tán köztük jár a felhő, mely egykor Szodomában

az Úr haragját láva-patakként vitte szét;

egyik talán felszívta az óceán habjában

régi kísérő társa, a vízözön vizét.

 

Uram, ismerlek téged. Tiszta, felhőtlen éjben

hang szól a messzeségből: „az Úr itt rejtezik."

De zordon éjszakákon, ha felhők függnek mélyen,

hatalmasabban hallom: „Ő hozzád közelit."

 

Uram, közelegsz, látom köpenyed rojtja szélét

amott az izzó felhőn, mely elfed tégedet;

megismerem szentséges arcodnak drága fényét,

mikor villámot szórva, az étert átszeled.

 

Megismerem az árnyad, mely színtelenné váltan

jár ott, hol sebbel-lobbal jő egy felhőcsapat,

megismerem homályos ködképek gomolyában,

miket Dániel látott, a sápadt álmokat.

 

Már rálelek látatlan lépéseid nyomára,

ha hirtelen a mennybolt hatalmasan recseg,

a villám közt tudom, hogy száll hintód szikrája,

az orkán, mely vadul zúg, a te lehelleted.

 

Ki áll meg teelőtted? Van-é, ki nem más néked,

mint elszáradt karó, mit a szél mindjárt letép?

A te szemed a napfény, a lét a lélekzésed,

az örökkévalóság lényed s árnyad az ég.

 

Uram, ismerlek téged, imád téged a lelkem;

szellemem lábaidnak elébe térdepel;

de nem tudok beszélni, mert nem tudja a nyelvem

a. dalt, mely a hatalmas Jehováig jut el.

 

Te völgylakó galamb, add kölcsön turbékolásod,

add kölcsön, tiszta forrás, édes, lágy éneked;

add kölcsön, nyájas erdő, üdítő morajlásod,

dicsőségét az Úrnak hadd zengjem véletek.

 

Ha lehelleted éri a költő-fogta hárfát,

ha halhatatlan lelked, Uram, hozzám hajol,

a szívem büszkén duzzad, próféták lángja jár át,

s ha felcsendül, dalomnak nem lesz párja sehol.

 

Lágyabb lesz majd a hangom, mint lombok halk zörejje,

május illatterhes szellője átsuhan,

szebb, mint mikor a főnix felsír végsőt lehelve,

s az édes csalogánydal nem szól ily boldogan.

 

Hatalmasabb és zordabb, mint visszhangja az árnak,

mely a sivatag szörnyű magányát átszeli,

nagyobb s fenségesebb, mint ha zajló tenger árad

a harsogó viharban s vad tajtékát veti.

 

De lantommal előtted itt hullhatok csak térdre,

szemközt a fellegekkel, mik tőled rejtenek,

mert torkomba hal menten törékeny hangom félve,

mikor villámaid közt bejárod az eget.

 

Határtalan vagy, szellem! Bujkál előttem képed,

mert tisztátlan szememmel nem láthatlak sosem,

de megremeg a lelkem, s előtted hajtva térdet,

imád a fellegek közt magányos, mély hitem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap