Alle, August: Julmad tähised

Kes veel usuks kaunist müüti
vendlusest ja vabadusest?
Rahvad rakendatud küüti
katkuveole, relvateole.
Mõtlik hing saab rabanduse:
kas veel lootust rahu-eole?
Raamat taas on tuleriidal,
vaba sõna kannab raudu.
Rassi märgid uksepiida…
Meie aja ränga, julma
tähised. Kes nende kaudu
söandaks veel rahu-ulma
oma mõttes, meeles kanda?

Kirikutes palutakse,
südamest küll anutakse
rahu maa peal’, rahuriiki.
Samu palveid vanutakse
igivanu tuhat aastat.
Palub ema, laps ja naine:

“Heida armu, halasta,
ära meie kodu laasta,
kaitse meie rahvast, riiki,
möödugu su vihalaine!”

Aga tänaval ja turul
koos on maise võimu tipud,
trummid, pasunad ja lipud,
jala-, kahurvägi, tankid, -
relvastatud rahval’ rangid
kaela surub.

Vaikib juubelduse mõna -
juht tribüünil võtab sõna:
“Rahu - jõuetute voorus!
Meie relvad, meie noorus
teab, et rusikas on õigus, -
mitte lepingute lõigus!”
Ordumeistril vastsed konksud
vanast ristist välja kasvand.
Nagu muistegi, nüüd kordub:
üle ujutab ükshaaval
riigid nõrgemad ja rahvad
ordu soomusväe laava.
Argument - et enam vajab
eluruumi oma ordul’,
rauda, õli, leiba, rasva.
Nõnda sunnikorda rajab
julm ja vahva.

Vanal Rooma emahundil
hambad lõrisedes õrri:
ootab ainult soodsat tundi,
et saaks surmahaardeks lüüa
kihvad nõrgemale kõrri.
“Häda nõrgemale!” - hüüab,
vallutab ja maha tallab
oma raudse käpa alla.

Ki hisz még a szép mitoszban?
(Ó, „testvériség, szabadság"!)
Minden nép igába fogva,
fegyverrobotra, dögvészre.
Hűdött lélek s agy maradt ránk:
van remény? csírányi béke?
Könyvek égnek újra máglyán,
a szabad szó vasra verve.
Faj-jelek az ajtónk fáján,
korunk iszonyatos, álnok
bélyegei. Hát ki merne
ellenükre békeálmot
dédelgetni a szivében?

A templomban imádkoznak,
tiszta szívből rimánkodnak:
Béke-hont e földre, békét!
Évezredes sirámoknak
örök-szavait mormolja
anya, gyermek és feleség:

Könyörülj! magasodból lenézz!
ne rombold szét ezt az otthont,
óvd az-országot s a népét,
bősz hullámoddal ne verj meg!

De az utcán, piacon,
ott a földi hatalom
csúcsa: dobok,- kürtök, zászlók,
tankok, tüzérség, gyalogság...
népüket igába fogják:
fegyverben hordja a hámot!

Ujjongástól csitul a tér,
emelvényről szól a vezér:
„Gyengék támasza a béke!
A mi harcos ifjuságunk
az egyezményekre ráunt,
ököligazság az érve!”
A rendmester friss horgai
a régi keresztből nőttek.
A sors magát ismételi,
elárasztja, mint valaha,
a sok kis országot s népet
páncélos rend lávahada.
Szép az indok: - életteret
kér rendjének! zsírt, kenyeret,
vasat, olajat. Így tákol,
„teremt" rendet más javából
a Rettegett és a Bátor.

Vén római anyafarkas -
morog már fogvicsorogva,
vár, melyik óra alkalmas,
hogy halálkapocsként vájja
agyarát gyengébb torokba.
- Jaj a gyengének! - kiáltja,
hódít eszelős vasmancsa,
porrá tör parancsa.