Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Alver, Betti: A tulipiros ernyő (Tulipunane vihmavari Magyar nyelven)

Alver, Betti portréja
Rab Zsuzsa portréja

Vissza a fordító lapjára

Tulipunane vihmavari (Észt)

Kui kõrgel olid lauad ja laed,
Kui lähedal oli päike!
Kui lähedal taevas, kui kaugel aed!
Ma olin väike.

Olin väike, kuid ihkasin juba.
rohkem kui nukku ja nukutuba,
rohkem kui pildivihku pihku,
rohkem kui linnukest pihku,
täringuks tähte
ja palliks kuud,
rohkem kui tooreid tikrimarju,
rohkem, rohkem, kui midagi muud
ihkasin,
oh kuidas ma ihkasin
tulipunast vihmavarju!

Ja siis viimaks, viimaks ometigi
ta oli mul tõesti peos,
tõesti mu südame ligi,
mu kaenlas, mu süles,
kord kinni, kord lahti!
Kesk jooksujahti
tõstsin kilgates üles
suure päikese poole
omaenese väikese
tulipunase päikese!

Kord hoidis teda mu parem käsi,
kord tantsitas vasem.
Hüppasin, hõiskasin
ja olin valmis rataskaari lööma.

Ema ütles aknast:
"Ole ometi tasem.
Pane vihmavari pingile
ja tule tuppa
sööma."

Kui kõrgel olid lauad ja laed!
Kui lähedal oli päike!
Kui lähedal taevas, kui kaugel aed!
Ma olin väike
ja kähku sain küllalt roast.
Tippasin toast.
Käsi veel ukselingil,
lävel kepsu ju löömas jalad -

ma ei kilganud äkki enam
ega taibanud vähematki.
Minu pisike päikene pingil
oli katki.
Oli katki.
Oli keskelt murtud katki.

Suur päike
paistis korraga kaugelt.
Lauad ja laed olid samad,
kuid hoopis madalamad.
Ma olin väike,
ei saanud millestki aru,
ei mõistnud, ei märganud muud,
kui panin pea vastu seina
ja nutsin
oma elu
esimest leina.

Ma ei osanud küsida, kosta
ega sõnadega kurta.
Ma ei lasknud end lohutada.

Ema lubas osta
uue varju, mis on veelgi kenam

Uut aga,
uut
ma ei tahtnud enam.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://danzumees.blogspot.hu

A tulipiros ernyő (Magyar)

Milyen magas volt asztal, mennyezet!
Milyen közel a nap!
Milyen közel az ég, messzi a kerti
Még kicsi voltam.

Kicsi voltam még, de már áhitoztam,
jobban, mint bababútorra; babára,
jobban, mint képeskönyvre,
jobban, mint tenyerembe zárt madárra,
jobban kívántam,
mint kockázni a csillagokkal,
labdázni a holddal,
éretlen egresnél jobban kivártam,
áhítoztam rá,
sóvárogtam érte -
egy tulipiros ernyő volt a vágyam.

És aztán végre, végre-valahára
ott volt a kezemben,
ott volt szívemre zárva,
hónom alatt, ölemben,
majd becsuktam, majd felnyitottam,
viharzottam vele, futottam,
sikongva emelgettem
fel, a nagy nap felé,
hogy csak úgy lobogott,
az én külön kis piros napomat.

Hol jobbkezemben táncolt,
hol balkezemben röpítettem,
szökdeltem- és visongtam,
szerettem volna cigánykerekezni!

Anyám kiszólt az ablakon:
- Légy csendesebben!
Hagyd Ott az ernyőt a padon
s gyere be
enni.

Milyen magas volt asztal, mennyezet!
Milyen közel a nap!
Milyen közel az ég, messzi a kert!
Még kicsi voltam.
Az ebédet gyorsan bekaptam,
és már szaladtam,
kezem még a kilincsen,
lábam már kiszökkent az ajtón –

de a hang torkomban rekedt,
értetlen álltam.
Az én kis napom ott hevert
eltörve,
széttörve,
ott hevert kettébe törve.

Egyszerre messzire szállt
az igazi nap.
Mennyezet, asztal a régi volt,
csak sokkal alacsonyabb.
Még kicsi voltam,
még nem értettem semmit,
nem fogtam fel, nem vettem észre,
csak falnak ejtettem fejem
s elsírtam
életem
első nagy gyászát.

Nem tudtam kérdezni, szólni,
elpanaszolni
fájdalmam áradását.

Anyám ígérte: vesz majd
új ernyőt, ennél is szebbet.

De nekem új,
új
nem kellett többet.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaR. Zs.

minimap