Milyen magas volt asztal, mennyezet!
Milyen közel a nap!
Milyen közel az ég, messzi a kerti
Még kicsi voltam.
Kicsi voltam még, de már áhitoztam,
jobban, mint bababútorra; babára,
jobban, mint képeskönyvre,
jobban, mint tenyerembe zárt madárra,
jobban kívántam,
mint kockázni a csillagokkal,
labdázni a holddal,
éretlen egresnél jobban kivártam,
áhítoztam rá,
sóvárogtam érte -
egy tulipiros ernyő volt a vágyam.
És aztán végre, végre-valahára
ott volt a kezemben,
ott volt szívemre zárva,
hónom alatt, ölemben,
majd becsuktam, majd felnyitottam,
viharzottam vele, futottam,
sikongva emelgettem
fel, a nagy nap felé,
hogy csak úgy lobogott,
az én külön kis piros napomat.
Hol jobbkezemben táncolt,
hol balkezemben röpítettem,
szökdeltem- és visongtam,
szerettem volna cigánykerekezni!
Anyám kiszólt az ablakon:
- Légy csendesebben!
Hagyd Ott az ernyőt a padon
s gyere be
enni.
Milyen magas volt asztal, mennyezet!
Milyen közel a nap!
Milyen közel az ég, messzi a kert!
Még kicsi voltam.
Az ebédet gyorsan bekaptam,
és már szaladtam,
kezem még a kilincsen,
lábam már kiszökkent az ajtón –
de a hang torkomban rekedt,
értetlen álltam.
Az én kis napom ott hevert
eltörve,
széttörve,
ott hevert kettébe törve.
Egyszerre messzire szállt
az igazi nap.
Mennyezet, asztal a régi volt,
csak sokkal alacsonyabb.
Még kicsi voltam,
még nem értettem semmit,
nem fogtam fel, nem vettem észre,
csak falnak ejtettem fejem
s elsírtam
életem
első nagy gyászát.
Nem tudtam kérdezni, szólni,
elpanaszolni
fájdalmam áradását.
Anyám ígérte: vesz majd
új ernyőt, ennél is szebbet.
De nekem új,
új
nem kellett többet.