Kangro, Bernard: Nyáréji dal (Suveöölaul Magyar nyelven)

Mind paitades põsest riivad,
veri kohiseb pähe, kaob meel.
On pehmed ööliblika tiivad,
su sõrmed on pehmemad veel.

Arukaskede haljas majas
on seatud me pulmasäng.
Öö ööbiku lauludest kajas,
vainul voogas kesksuve mäng.

Sa lõhnad maarohtude järgi,
su põu on kui õitsev aas.
Öö võtab me vahelt särgi,
unelaulu meil uiutab laas.

Maa mõte me päädes ärkab
nagu viinamarjades vein.
Meie päitsis hommikul tärkab
kahar üheksa-õnne-hein.

Simogatsz, kezed arcom éri,
bódult, vad vér tolul át
agyamon. Puhaszárnyú az éji
lepke… Kezed puhább.

Nászágyunk réti nyírfa-házban
állt. Visszhangzott a csalogány
dala, szerelmi játék áradt
a legelőn; nyár derekán.

Tested jó fűszaggal suhint meg,
érzem virágzó melledet.
Kihúzza közülünk az inget
az éj, s elringat a rengeteg.

Megébredünk - s a föld motoz már
bennünk, mint szőlőben a bor.
Lóhere bújik vánkosunknál,
levele hajnalzöld, bodor.