1
Talán - lehet, hogy nem is élt egyáltalán?!
Talán csak ennyi volt:
az ég felé kitárt
tóra hó szitált
s a hópelyhek
elolvadtak-és
jéggé fagytak
együtt?...
Hó. Fagy. Reccsenés
szürke nyárfarácsok mögött
az erdőben. Valami elhasadt
a fagyos ég alatt.
2
Igen, vajon élt-e egyáltalán?
Élt, élt bizony! - Ó, hogy kopog a kiskakas
mint tojáshéjon, bent szívünk falán -
és már ki is ugrik mellét feszítve.
Élt, igen, élt nálunk ilyen ember:
televízió-antenna, leütve a mocsárba -
ligeti ember, hegytetőn állva.
De nem, ezt már nem!
A legszürkébb hétköznapi szerda nevében
Hagyd ezt a legendát, a büszke nagyzolót!
Hiszen ő egy velünk, ne faragjuk hát ki magunkból
ezt a legendát, ezt a büszke-nagyzolót.
Hiszen ő és mi - kis tó, didergő.
Ő és mi - hó, mely a fagyos vízbe hull.
Kis tó: védekezik még, hogy be ne fagyjon,
védi magát és védi az erdőt, mely körülöleli,
és egyetlen tükrében őrzi a világot.
Egyek vagyunk. Tó az erdőben és erdő a tóban.
Egyek vagyunk. A tó hóvá emelkedik, a hó tóvá ereszkedik.
Semmi más.
És egyetlen rianás.
Az erdő - vagy a tó? A fák szíve? A jégtükör?
Csak ne azt a legendát, a büszke-nagyzolót,
itt a fehéren gyászoló, néma
és fagyos ég alatt.